Jelenlegi hely
Széljegyzet a Magyar Kultúra Napjához

Alexa Károly fél évvel idősebb nálam. Huszonhét esztendősen lett a kormánylapnál, ahol én is dolgoztam, kulturális rovatvezető. Egy szerkesztőségi értekezleten kioktatott, hogy nem marxista szellemben írtam kritikát az előző este sugárzott tévéjátékról. Néhány évvel később azzal lepett meg, hogy kucsmában, bocskaiban és csizmában toppant elém. A rendszerváltás után pedig már kifogástalan öltönyben láttam - mint az MDF-kormány által kinevezett Magyar Távirati Iroda vezérigazgatóját. Azóta is érdeklődéssel figyelem a sokoldalúságát.
Mostanában Szombathelyen szerkeszti az Életünk című folyóiratot. Vagy már nem is szerkeszti? Ebben ő maga is bizonytalan. Igaz ugyan, hogy a megyei közgyűlés újabb öt évre hosszabbította meg a szerződését, január elseje óta azonban új gazdát kapott. Azt fejtegeti a Vas Népe című napilap tegnapi számában, hogy pillanatnyilag nincs érvényes munkaszerződése, munkaköri leírása, nincs kinevezését vagy leváltását bejelentő papír. Úgy készíti a következő összeállítást, hogy nem tudja, vajon utalhat-e honoráriumot a szerzőknek, átutalhat-e pénzt a nyomdának. Egyszóval akadályoztatva van abban, hogy üzemszerűen működtessen egy patinás szellemi vállalkozást.
Ráadásul az új irányító szervezettől, a megyei intézményvezetői központtól levél érkezett, és rossz magyarsággal, bükkfanyelven közlik vele: „Bármely sajtóanyag csak a MIK engedélyével jelentethető meg.” Kesernyés iróniával kérdezi, hogy milyen büntetésre számíthat a „cenzúrahivatali jogkörrel” is felruházott főnökségtől, ha munkaterülete éppen a média. Vajon ahhoz is engedélyt kell kérnie, hogy irodalomtörténészként interjút adhasson, esetleg részt vehessen egy tévés kerekasztal-beszélgetésen? Mellesleg a levél logikájából más is következik. Voltaképpen azt is engedélyeztetnie kéne, hogy szokásához híven publicisztikát írhasson a közismerten jobboldali Magyar Hírlap hétvégi számaiba.
Járom az országot, és lépten-nyomon hallom, ahogy irodalmi folyóiratot vagy helytörténeti periodikát szerkesztő ismerőseim, köztük konzervatív értékrendszerűek is berzenkednek. Panaszkodnak a nagy múltú szerkesztőség megszüntetésére, az eltérő profilú lapok összevonására vagy éppen a kísértetiesen hasonló tartalmú és stílusú levelekre. A jelek arra utalnak, hogy valami nem stimmel az új rendszer vidéki kultúrpolitikájában, ha már a vele rokonszenvező értelmiségiek is a nyilvánossághoz fordulnak.