Jelenlegi hely
A politikusok miért félnek a nyilvánosságtól?
2012. május 15. 13.26 | zoldi.laszlo
A Galamus nevű portálnak 772 törzsolvasója van, aki előfizetésnek keresztelt adománnyal támogatja a vélemények fórumát. A szerkesztőség mégis rosszul áll, mert nincs pénze a rakoncátlankodó szerver megjavítására. A belső munkatársak egyike, Lánczos Vera civilben jogász, a fényképe alapján középkorú hölgy szigorú tekintettel. Jogi szempontból közelíti meg a közéleti kérdéseket, ráadásul jó stílusban. Most éppen vitába keveredett valakivel, eközben csurrant ki tollából ez a mondat: „A sajtó dolga a feltárás, az ítélkezés azonban mindig legyen az igazságszolgáltatás feladata.”
Nem biztos, hogy vitatkozom vele. A jogász-publicista sem állít ugyanis, inkább csak
nyomatékosan jelzi, hogy jó volna, ha a sajtó helyett a bíróság szolgáltatna igazságot.
Könnyebb kívánni valamit, persze, mint megvalósítani. De mi van akkor, ha a bíróság
csak évek múlva szolgáltat igazságot? Belátható, hogy a médiafogyasztó
állampolgárok nem várhatnak addig. És mi van, ha a bíróság jókora késéssel sem
igazságot szolgáltat, hanem csupán jogot? Ebben az esetben a gyors és felületességre
hajló sajtó a lassú és bizonyára alapos bíróság helyett szolgáltat igazságot.
Azért feszegetem mindezt, mert két mértékadó álláspont kristályosodott ki az újságírásban. Az egyik szerint a média a negyedik, nem hivatalos hatalmi ág. Akkor kerül előtérbe, ha a kormányzat, vagyis a végreható hatalom gátolja a törvényhozást (a parlamentet) és az igazságszolgáltatást (a bíróságot és az ügyészséget) az éppen országló politikusok ellenőrzésében. Akik ezt a nézetet vallják, lándzsát törnek amellett, hogy igenis a sajtó ítélkezzék a jogaiban korlátozott igazságszolgáltatás helyett. Én a kisebbséghez tartozom, és azt vallom, hogy nem a média a negyedik hatalmi ág, hanem a nyilvánosság, amelynek a média (a nyomtatott sajtó, a rádió, a televízió és a digitális sajtó) csupán az eszközrendszere. Ha a törvényhozók törvény fölöttinek tartják magukat, és ebbéli gyakorlatukban nem akadályozza őket a végrehajtó hatalomnak alávetett parlament, bíróság és ügyészség, akkor a nyilvánosság valamelyik eszközére hárul az a feladat, hogy pellengérre állítsa őket. Például a sajtóra, amely sajnos nem érheti be az ügy feltárásával.
A politikus igazi büntetése tehát nem az amúgy is késlekedő vagy végérvényesen elmaradó bírósági ítélet. Ezzel magyarázható, hogy a mi politikusaink jobban félnek a nyilvánosságtól, mint az igazságszolgáltatástól.
