KulturSzalon

 

A rendszerváltás előtt megszűnt ifjúsági hetilap munkatársai világnézetileg is sokfelé sodródtak. Tanulságos volt látni-hallani, hogy ennek ellenére röhögésekkel tarkított emberi viszonyban maradtunk. Mindössze két egykori főnököt vettem észre, akik hátat fordítottak egymásnak. Az egyik, Lakatos Ernő nagykövetként ment nyugdíjba, de a Magyar Ifjúság főszerkesztő-helyettesi szobája és a kelet-berlini rezidencia között az MSZMP központi bizottságában töltötte az időt, az agitációs és propaganda osztály vezetőjeként. A másik Gubcsi Lajos, aki a nyolcvanas években főszerkesztette a KISZ központi lapját, néhány hónapja pedig még a honvédelmi minisztérium kommunikációs igazgatóságát vezette. 

 

A hetvenes évek közepén a Magyar Ifjúság csapatától igazoltam át az Élet és Irodaloméhoz. Továbbra is figyelemmel kísértem a régi munkahelyemet, amely a tehetség-utánpótlásunk talán legfontosabb csatornája lett. Így szerződött az ÉS-hez például Megyesi Gusztáv, Szále László és Kovács Zoltán. Furdalt is lelkiismeret, hogy elszipkázom a legügyesebb újságírókat, ezért viszonzásképpen a legfiatalabb ÉS-munkatársaknak rovatot kértem a Magyar Ifjúság akkori főszerkesztőjétől, Gubcsi Lajostól. Így öregbítette néhány hónapig az ifjúsági hetilap szakmai tekintélyét Váncsa István és Szántó Péter. A rendszeres megjelenés révén rutinra tettek szert, és kipótolhatták az ÉS-beli fizetésüket is. A tehetségkölcsönzési projekt drámai körülmények között szűnt meg. 

 

Váncsa Pista a maga érzékletes stílusában falusi disznóvágásról adott közre véres részletekben bővelkedő élménybeszámolót, és a lemészárolt mangalicában Ceausescura ismert az agitprop osztály (nem is ok nélkül, persze). A következő főszerkesztői értekezleten pedig Lakatos Ernő szegény Gubcsi fejére olvasta a külpolitikai szempontból káros cikket. Vajon ha tegnap este összehozom őket, hármasban leültünk volna? Vajon megbeszélhettük volna, hogy ők miként élték meg ezt a ma már inkább mulatságosnak ható történetet?