KulturSzalon

 

Bizonyára azért, mert dolgoznak, és nem érnek rá fészbukozni. Napjában többször is aktivizálják viszont magukat az üzenőfalon, akik már kezdenek kikopni az életből (bocs, de nem a tiszteletlenség beszél belőlem, inkább a generációs együttérzés). Továbbá azok a fiatalok, akik még keresik helyüket az életben. Megfigyeltem, hogy nemzedéktársaim a múltba révednek, mert bizonytalannak érzik a jövőjüket, a tanítványaim pedig kutyákat és macskákat kölcsönöznek a digitális felületre, mert mintha csalódtak volna az emberekben.

 

Itt van például ez az Életünk emlékei című sorozat, amely ellepte a közösségi üzenőfalat, pedig Pór Vilmos idejekorán figyelmeztetett az arányérzék hiányára. Engem is feszélyeznek a szinte válogatás nélkül föltett emlékek, túlnyomórészt a Kádár-korszak tárgyai. Az immár több száz mozzanat azt sejteti, hogy reaktiválóik visszasírják a történelmi félmúltat, holott ismerem ezeket a hatvanasokat, és tudom róluk, hogy a hátuk közepére sem kívánják a beszűkült országot és a korlátozott lehetőségeket. Csak éppen akkor voltak (voltunk) fiatalok, és élvezték (élveztük) az életet. Elnézve a régi tárgyak fényképeit, az a benyomásom, hogy aki több tucat emléket szedett elő az almáriumból vagy a pincerekeszből, és még kísérőszöveget is írt hozzá, annak sok ideje van - holott máskülönben szellemi ereje teljében volna.

 

Ugyanez a kínos érzés kerülget a kutya- és cicafotók láttán is. Ráadásul az összképet tarkítják a „falvédő” szövegek, amelyeket tanítványaim a világhálóról másolnak át a közösségi oldalra. Nem is próbálom részletezni, vajon társadalomlélektanilag mit jelent a meghökkentő állatkultusz, a szélesebb értelemben vett kommunikációban elhelyezkedett huszonévesek íráskészségével azonban tisztában vagyok. Föl nem foghatom, hogy ha az újságíró szemináriumon izgalmas saját gondolatokkal rukkoltak elő, akkor most miért mások közhelyeivel jelzik a magán(y)érzetüket.