KulturSzalon

 

A múlt század ötvenes éveiben sok időt töltöttem özvegy nagyanyámnál, aki a Duna melletti kisváros úgynevezett Rokkanttelepén lakott. Tőle kétháznyira élt egy Csöre néni nevű másik öregasszony, akinek mi, gyerekek a csodájára jártunk. Szájtátva bámultuk, amint biztos ecsetvonásai nyomán tulipán, nefelejcs, árvácska, orgona, margaréta bontakozik ki a falon, sőt, még csillagvirág is. És azok a színek… Kísértetiesen hasonlítottak a harsány árnyalatokra, amelyeket a hátsó udvarban, a ház mögötti kertben, a távolabbi szőlőben és a Vajas partján ismertünk meg: a libazöldet, a vadgalambkéket, a fecskenyakvöröset, a paprikapirost, a borszínt vagy éppen az irigysárgát. Az ismerkedés 1958-ban lehetett, mert azt vettük észre, hogy Csöre néni eltűnt néhány hétre. A hozzátartozói azzal dicsekedtek, hogy a magyar állam költségén utazott Brüsszelbe, a világkiállításra, ahol a látogatóknak pingál.

 

Márpedig akik a kalocsai Rokkanttelepen laktak, azok eredetileg nem is voltak kalocsaiak. A szociális érzékkel megáldott érsek, Várady Lipót Árpád az első világháború után házat és kis kertet adott a Kárpát-medencéből odasereglett hadirokkantaknak, köztük a Bácskából érkezett nagyapámnak is, akik a magukkal hozott virágokkal és színekkel tarkították a csakugyan helybéli hagyományokat. Amit tehát ma kalocsainak vél a külvilág, az összegzés, afféle népművészeti szintézis. Ráadásul az alapművelet nem is annyira a pingálás, mint inkább a hímzés volt. 

 

Tegnap fölhívtam Dr. Geri István kalocsai helytörténészt, anyám iskolatársát az eperföldi elemiből, aki elmesélte, hogy a gazdálkodó nagycsalád tavasztól őszig kint élt a szállásnak nevezett tanyán, és csak ősztől tavaszig, a városi házban maradt idő a hímzésre. A foglalatosságból mindenki kivette a részét, unokáktól a nagyszülőkig. Minél díszesebbnek és színesebbnek hatott ugyanis a stafírung, annál többet ért az eladó „jány”.