KulturSzalon

 

Rengeteg videó-felvételét láttam a világhálón. Harminc körül, szőkén, bombázó volt; feszült rajta minden, szinte repesett a magánéleti boldogságtól, ráadásul a hangja is kívánatosan csengett. Negyven körül, barnán, sok mindent megélt asszonynak és kitűnő előadónak hatott. Ötvenesként, fekete és rövid hajjal, disztingvált hölgynek nézett ki, akinek kisujjában van a szakma, de már kevésbé vonzza a másik nemet, és a hangja sem olyan szép. Most, hatvanon túl pedig, megint szőkén, lesoványodott, és bizony elvesztette a hangját. 

 

Néhány hét alatt fedeztem föl magamnak, és a szemem láttára épült le. Emlékeztet fiatalkorom ünnepelt magyar táncdal-énekesnőire, akik fonnyadtan vagy elhízva haknizgatnak, és panaszkodnak balsorsukra a bulvársajtóban. Egyetlen szempontból azonban óriási különbség van köztük és az amerikai énekesnő között. Angela Strehli az egyetem elvégzése után hazatért Texasba, és a 24 milliós szövetségi állam fővárosában, a hétszázezres Austinban blueskocsmát alapított, amely szórakoztató kombináttá nőtte ki magát. 

 

Négy évtized alatt összejött vagy öt albuma, amelyekből bárki ízelítőt kaphat a világhálón. Egy példásan megszerkesztett digitális rádióprogram segítségével minden dalából ingyen hallgathattam meg harminc másodpercet, nyilván a legszebb-legdögösebb pillanatokat. A mustra alapján kiválasztottam három számát, a rokis I’ready-t, a bluesos Main Mistreater-t és a lassú It hurst me too-t, majd utánanéztem, vajon melyik másolható át a gyűjteményembe csak úgy, stikában. Egyet sikerült, a másik kettőt viszont interneten rendeltem meg, darabonként 99 centért. Köztünk szólva ennél többet is értek volna számomra. 

 

A nálam egy nappal idősebb, korosodó és mára elfonnyadt énekesnő a világ minden részéből csordogáló 99 centekből és a több száz érdeklődőt befogadó blueskocsma jövedelméből éldegél a birtokán. Ellentétben a magyar kolléganőivel, akik arról panaszkodnak, hogy hatvanezer forintnyi nyugdíjból tengődnek, és mostanában haknizni se nagyon hívják őket.