KulturSzalon

 

Így, csupa nagybetűvel, a végén felkiáltójellel, ahogy illik. Aki lendületes mozdulatokkal mázolhatta a mintegy nyolcvan centi magas és fél méter széles betűket, aligha funkcionális analfabéta - a vonalai kiírtak, értelmiségire vallók. Azon tűnődtem, vajon mi válthatta ki belőle azt az indulatot, hogy cselekvésre szánta el magát. Tele a t…tornacipője mindazzal, ami a legutóbbi két évben történt Magyarországon?

 

Ezzel a kérdőjellel sétáltam tovább, tegnap azonban más feltételezésre jutottam. Amidőn újabb adag török joghurtért indultam, ama falon merőben más felirat fogadott. Valaki lefestette a ’LE’ szót, a mondat végéről pedig a felkiáltójelet, és imígyen alakította át a szöveget: A FIDESSZEL A JÖVŐÉRT. S ami a leginkább meglepett, az új betűk kísértetiesen hasonlítanak a régiekre. Márpedig ha ugyanaz a kézírás - és a festék -, akkor ezt azt jelenti, hogy van egy ember a közelünkben, aki bérmunkásként űzi a politikai falfirkázás mesterségét.

 

Korántsem belső indíttatásból, inkább rendelésre fogalmazza meg a kormányellenes üzenetet, majd amikor a hatalomban lévők kinyomozzák a kilétét, büntetés helyett azzal bízzák meg, hogy a korábbi szöveg ellenkezőjét adja a járókelők tudtára. Az is felötlött, persze, hogy Nyugat-Európában másként tanítják a kommunikációt, mint nálunk. Az első évben mindenki megtanulja a manipuláció mesterségét - hogy miként lehet egy bizonyos részérdeket képviselni. Az újságírónak készülők is, akik másodévben különválnak az intézményi kommunikátoroktól, és elsajátítják, hogy a részérdekek megfogalmazóival szemben miként kell képviselni az össztársadalmi érdeket. Harmadévben pedig mindenki szakosodik a maga mesterségében. 

 

Nálunk még nem forrta ki magát ez a praktikus képzési forma. Talán ezzel magyarázható, hogy szakmánkban, az újságírásban van egy réteg, amelynek leleményes tagjai annak az üzenetét fogalmazzák meg, aki éppen megfizeti őket.