KulturSzalon

Benned rejlett minden vágyam, 
titkolni sem tudtam. 
Átvirrasztott éjjeleken
takarómhoz bújtam,
s reméltem, hogy egy nap
Te váltod fel helyét;
de elmúlt az érzés, 
már nem húz szívem feléd.

Hogy hazudnék szemedbe,
ha igazságom sincsen?
Nem festem a szavaimat,
fakóvá lett minden.
Szürke tények tépik belsőm,
még mondanék valamit;
bár csak klisék említik,
hogy szerettem valakit.

Te voltál a nappal fénye,
rád sötétült estém,
de régi vágyak sugarait
már nem mutatja lencsém.
Becsukom a szemem inkább,
ne is lássak árnyat.
A sötét is jó lesz,
míg meglelem az ágyat.

Itt aludtál volna.
Ez lett volna sírunk.
Pamut s bársony fogna közre,
ha még lenne harc, mit vívunk.
De az érzelmek nagy csatahelyén
már csak üres testek állnak,
s szép szavaink buzdítása
a szélben tovaszállnak.

Hát aludj Te is, Kedves!
Nincs miért már élni.
Háborúnkat elvesztettük,
nem kell többé félni.
Együgyű az élet,
robogj sivár útján,
s ha a közelben járnál
ne térj vissza hozzám.

Nem harcolok tovább
közös zászlónk alatt.
Bezárom a szívem,
ne döngesd a falat.
Sötét az éjjel,
hát lezárom a pillát;
aludj Te is, drágám. Örökké. Viszlát.

Szokolyi Zsófi verse