KulturSzalon

 

Úgy hozta a sorsom, hogy négy évtized alatt rengeteg vitát szerkesztettem, és elég sok vitacikket is írtam. De komoly lapokban még nem pipáltam olyasmit, hogy egy szerző rögtön megbélyegezte volna a vitapartnerek felkészültségét, íráskészségét. Az egyik dolgozata, ugye, gyengére sikeredett, a másiké meg nem túl színvonalas. Lehet, hogy igaza van, de akkor sem illik minősítenie a hozzászólókat - azt majd megteszi helyette az olvasó, otthon vagy a könyvtárban. Neki be kell érnie az érveléssel. Talán nem árt, ha bemutatom a két lekezelt szerzőt, akikről nyilván nem hallott a minősítőjük, elvégre közgazdász-külkereskedőként sokáig tartózkodott Brazíliában, távol a magyar szellemi élettől. 

 

Márton László, akinek Csernok Attila szerint „gondot okoz a magyar nyelv”, közel jár a nyolcvanhoz. 1956-ban Franciaországba emigrált, jelentős szerepet játszott a nyugati magyar szellemi életben, néhány éve pedig hazatért - íróként életművet mondhat magáénak. Mihályi Gábor szintén franciás, bár itthon maradt. Egy év híján kilencven esztendős, és irodalomtörténészként könyvelhet el életművet. Kettőjüknek van annyi joga és felkészültsége, hogy kifejtse álláspontját a felnőttként átélt ötvenhatról, Nagy Imre és Kádár János szerepéről, mint a nyolcvanhárom éves Csernok Attilának. Akitől természetesen nem vitatom el, hogy műkedvelő literátor létére két könyvben is tanulságosan, továbbgondolásra serkentő módon értelmezte a magyar történelmet.

 

De hogy még teljesebb legyen a kép, a vitazáró cikkből furcsa kettősség rajzolódik ki. Aki a disputában egyetértett Csernok Attilával, az a jó különböző árnyalatait kapja tőle, aki viszont vitatta az állításait, annak baj van a felkészültségével vagy az irályával, esetleg mindkettővel. Régóta tanítok a felsőoktatásban, és sok időt töltök huszonévesek között. Az a szemináriumi tapasztalatom, hogy tanítványaim vitakultúrája meghaladja a dédapányi korú szerzőét.