Jelenlegi hely
[ÖSSZEGYÚRVA A TENYEREDBEN]
2015. június 18. 10.19 | admin
nehéz visszacsöppenni a hétköznapokba nevetéssel töltött napok után és még ma is csak az jár a fejemben, ami tegnap este, mikor a monitor fényének villogását számoltam a sötétben. melletted.
mikor felmásztunk a szalmabálára és ott ültünk lábat, karokat összeöltve, rázkódva a nevetéstől, arra gondoltam miért nem tarthat ez a pillanat örökké és hogy mennyire könnyű volt minden abban a pár percben. feltuszakoltál a tetejére mert én fel se értem a bálát aztán kértelek mássz mellém. aztán csak ültünk elégedetten, gondolatban lehúztunk egy újabb dolgot a bakancslistámon és nevettél, hogy már alig maradt valami rajta. mert lassan két év alatt ez a lista pár sorra rövidült.
tettünk egy kört a tónál, megnéztük a kacsákat, beszéltünk nekik, ahogy mindig és fecsegtünk kéz a kézben.
este sört ittunk és popcornt ettünk a sorozatodhoz, amit már én is megszerettem, pedig emlékszem, hogy tiltakoztam, hogy ez milyen szar és ne nézzük, azóta meg már kedvenc szereplőm is van. aztán váratlanul azt mondtad nézzük az én kedvenc sorozatom évadzáróját. én meg csak ültem meglepődve, hogy de hát nem is szereted... és mégis megnéztük. megnéztük annak ellenére is, hogy sokáig tartott, hogy másnap dolgoznod kellett. annyira önzetlen volt ez az egész és ezekből a kis dolgokból érzem, hogy törődsz velem. hogy fontos vagyok. hogy szeretsz.
nem nagyon tudtam elaludni. ahogy a monitor fényét figyeltem az kattogott az agyamban, hogy milyen undok tudok lenni. hogy apróságok miatt sértődöm meg, hogy ha durcás vagyok, nem szólok hozzád, még akkor sem ha direkt nekem főzöl. néha szívesen megszabadulnék a mérhetetlen büszkeségemtől és a "soha nem én engedek elsőnek" beidegződésemtől de nem tudok. pedig már abban a pillanatban utálom magam, mikor megsértődöm. elmagyarázhatatlan ez az egész. hiába leszek mérges mert a második percben már meg is bánom és sajnálom az egészet. persze ezt is képtelen vagyok kimutatni.
csak feküdtem melletted, megöleltelek és a homlokom a hátadhoz szorítottam. és eszembe jutott milyen nehéz is volt kimondani, hogy félek, hogy elveszítelek, aztán elkezdtem sírni. ezeket az ember kimondani se meri, ha pedig kimondja olyan, mintha egy mázsás kő esne le a szívéről. szóval csak feküdtem és olyan hálás voltam, hogy szeretsz, minden hibám és agymenésem ellenére is. hogy figyelsz rám, hogy gondoskodsz rólam.
te meg csak aludtál, ahogy mindig és mit sem sejtettél róla, mik jártak a fejemben. ujjaimat vezetgettem a karodon, a válladon és még így is libabőrös voltál. szuszogtál, kitakaróztál én meg csak figyeltelek és mindig odakúsztam melléd.
kapaszkodó vagy, biztos pont az életben.
biztonságban vannak az álmaim, terveim nálad, összegyúrva a tenyeredben.
Babrik Alexandra
