Belépés
Beküldés
Jelenlegi hely
Párbeszéd vagy monológ?
2012. szeptember 10. 11.56 | zoldi.laszlo
Van egy műsora a Duna Televíziónak, amelybe bele-belenézek. Röstellem, de nem jut eszembe a címe. A csokornyakkendős agykutató, Vizi E. Szilveszter vezeti, és a Magyar Tudományos Akadémia volt elnöke általában konzervatív értékrendszerű értelmiségieket hív meg. Nem föltétlenül héjákat, inkább galambokat, akik többnyire elegánsan, afféle régimódi úriemberként fejtik ki az álláspontjukat. Érdekelnek a gondolataik, mégis azt vettem észre, hogy egy idő után tovább állok az elektronikus térben. Vajon miért?
Sokáig nem tudtam a választ, tegnap délután azonban rájöttem. Azért, mert a stúdióvendégek hajlamosak elbeszélni egymás mellett. Ezúttal három meghívott ült az asztalnál: Hóvári János diplomata, Jankovics Marcell filmrendező és Tőkéczki László művelődéstörténész. Azon nem lepődtem meg, hogy a diplomata simulékonyan fogalmazott, elvégre arra képezték ki, hogy így is, úgy is lehessen érteni a szavait. Az viszont meglepett, hogy az árnyaltabb stílusú, szabadabban beszélő rajzfilmes és a publicisztikus egyértelműségre törekvő, ezért merevebbnek ható művelődéstörténész azonos módszert alkalmazott.
A vita akkor termékeny, ha a beszélgetőpartner másként közelíti meg a közös témát. Ha méltánylandó szempontot említ, nyilvánosan is elrágódom az érvein, és módosítom az álláspontomat. Ha pedig ellentmondásra ingerel, akkor vele szemben fogalmazom meg az érveimet. De bármelyik megoldás mellett horgonyzok is le, óhatatlanul a vitapartner mondandójából indulok ki. A párbeszédet választom tehát. Ezt mulasztotta el az egyébként kulturált rendező és a harcias művelődéstörténész. Mintha nem akartak volna tudomást venni a vita másik három résztvevőjéről. Türelmesen kivárták a sorukat, ám ahelyett, hogy kapcsolódtak volna az előttük szólóhoz, folytatták a saját gondolatmenetüket, még hivatkoztak is magukra („Mint ahogy korábban fejtegettem…”) Párbeszéd helyett monologizáltak.
Most, hogy végre tudatosodott bennem a máskor és máshol is tapasztalt hiányérzet, eltűnődtem a jelenségen. Arra jutottam, hogy az önös módszer nemcsak a kormányhoz lojális közszolgálati médiumokat jellemzi, hanem az ellenzékieket is. De ha az egyazon értékrendszert valló értelmiségiek sem figyelnek egymásra, vajon érdemes-é arra számítani, hogy szót értenek a másik tábor szellemi holdudvarával?