KulturSzalon

 

azt mondják a túl sok negativitásba belebetegszik az ember,

és látod így igaz; beléd betegedtem.

meg ebbe a félbeszakított létbe, hogy itt vagy, közben mégse,

légből kapott ötletek sorozatát dobod fel, majd félre.

most itt fekszem a szobámban, két emeltnyi magasságban,

fülem zúg és kiver a láz, s tudod, elég gáz, hogy minden porcikám

tiltakozik ellened, és talán a sors akarta így, vagy csak összeesküdtek

ellenem az istenek, hogy meghiúsították tervemet.

 

 

talán a c-vitamin-túladagolás hibája, hogy ideképzeltelek az ágyba,

hogy a párna helyett mellkasodon fekszem, s bár hiába,

szemmel látható mellettem tested fizikai hiánya.

napi három keserű pirula, ami elvileg minden gondom megoldja,

és újra ép testben lesz nem épp egész lelkem, mert hát arra te

lennél orvosság, de téged nem írnak receptre.

bögrében forró tea gőzölög, torkomban az ötvenes nagyságú

mandulám duzzad, kócos vagyok és csapzott, belátom

nem túl szexi a kinézetem az utóbbi napokban, szóval

jobb is, hogy nem vagy itt, vagy én amott, és hogy csak

feltételezés volt ez a “légyott” – vagy minek is nevezzem,

találka, mikor valami gyomorkeserű kerül a pohárba, szíverősítőnek.

mikor a bátorság megnő és a gátlásokat levetkőzzük,

nagy szavakat mondunk és el is hisszük őket, meg magunkat is,

ebben a furcsa illúziókat keltő világban, mikor csak önfeledt öröm

és boldogság van – ja, aztán másnap meg kőkemény józanság,

másnaposság és felocsúdás, hogy nem is vagyunk annyira bátrak,

se szépek, csak gátlásokkal teli fehérnépek.

de most beteg vagyok, nem másnapos, s bár helyettem a gép minden

ruhát kimos, az agyamat nem tudja, így gondolatban veled alszom el,

s elképzelem, hogy egy boroskóla mellett vajon mit felelnél,

arra, hogy végtére is mik vagyunk mi – egymásnak, de ezt nem mondanám ki.

lassan, közel a reggel, takaró alatt rejtőzöm nyakig, kísért ez a képelt lázálom,

s halkan egy sóhaj kiszökik a számon, hogy:

legközelebb inkább pálinkát iszom Neocitran helyett,

elvileg az orvosság mindenre.

 

Babrik Alexandra