Jelenlegi hely
A sajtószabadság kis körei
2012. február 29. 15.38 | zoldi.laszlo
Tegnap a magyarországi médiáról vitatkoztak az Európai Parlamentben. Bő két óráig tartott a brüsszeli összejövetel, amelyen az érdeklődő képviselők meghallgattak néhány magyar újságírót, köztük Horváth Gábort is. Akiről ezt írta a mai Népszabadság: „Lapunk főszerkesztő-helyettese egyebek között arról beszélt: nem csupán a közlés szabadsága, hanem a szabad közlés tartalmához való széles körű hozzáférés lehetősége is szükséges a sajtószabadsághoz.” A distinkció pontos, megpróbálom értelmezni.
Az új médiatörvény védelmében azt kérdezik a kormánypárti politikusok és újságírók, hogy a más véleményen lévők miért beszélnek a nyilvánosság korlátozásáról, ha bármilyen álláspont megjelenhet a hazai médiumokban. Nem vonom kétségbe, hogy csakugyan megjelenhet. De vajon kikhez juthat el? Leginkább azokhoz, akiknek nem kell felnyitni a szemét. Életben maradhatnak tehát azok a szerkesztőségek, amelyek néhány ezer, legföljebb néhány tízezer olvasót, nézőt, hallgatót kecsegtetnek gondolkodni valóval. Van erről tapasztalatom a Kádár-korszak második feléből. Másfél évtizedig szerkesztettem az irodalmi hetilapot, amelyről az MSZMP politikai bizottsága azt a határozatot hozta, hogy hatvanezernél több példányban nem nyomtatható ki. Holott a nyolcvanas években elkelt volna százezer példányban is.
Napjaink nyilvánosság-témája, a Klubrádió szívós munkával elérte, hogy a budapesti frekvenciájához megvásároljon még néhány regionális hullámhosszt is. Hangja Keszthelytől Debrecenig elhatolt, csupán az ország széleire nem jutott el. Csúcsidejében lehetett félmillió hallgatója, amióta azonban az új kormány fokozatosan, régióról régióra megfosztotta a helyi frekvenciáktól, hatóköre ismét a fővárosra szűkült. A legújabb felmérés szerint 130-150 ezer hallgatója van. Ha abból indulunk ki, hogy a Fidesz médiapolitikáját formálók nem idióták, akkor egy félmilliós rádió veszélyes a hatalomra, de a harmadára apasztva, ráadásul Budapestre visszaszorítva még belefér az irányított demokráciába.
Miközben a kormánypárti felfogással szemben egyetértek Horváth Gábor brüsszeli szavaival és a sajtószabadság szélesebb értelmezésével, azon tűnődöm, vajon nem volt-e taktikai hiba a félmilliós számmal bombázni a közvéleményt. A jelek ugyanis azt sejtetik, hogy az Európai Unió és Hillary Clinton kedvéért a magyar kormányzat elviselné a sajtószabadság kis köreit.
