KulturSzalon

Ülünk páran
egy kicsi bárban,
ott vagyunk télen
és ott vagyunk a nyárban.

Kortyolunk, merengünk,
mi történt velünk?;
nem tudjuk a választ,
csak kérdés van bennünk.

Bejön egy idegen.
Még nem láttam idebenn.
Nézek rá ridegen,
érzés nélkül, hidegen.

Megakad a szemem rajta,
amint az ajtót behajtja.
Leül szemben, én csak nézem,
ahogy az italt lehajtja.

És akkor belém nyilal az érzés:
ismerős ez a nézés!
Tudom, ki Ő, s miért jött,
így lesz a szívben vérzés.

Hát Te lennél itt?
Mondanék Neked valamit,
de erős bennem a hit,
hogy már nincs miről vagy mit.

Ülünk a hidegen.
Nézzük egymást ridegen,
s ami volt egykor idebenn
az már nekünk idegen.

Forgatom a poharat,
az a kis korty még tompíthat
keveset az érzésen, mi rondíthat
még lelkemen. Hát, most az is ordíthat.

Felnyög a belső, megszakad -
az érzés, a szív, a múlt.
Egy év már elszaladt,
bár az emlék még itt maradt.

Éget. Szúr. Hasít.
Elfeledtem ezt a  pasit.
Egykor sokat adott nekem,
s most puszi helyett már csak pacsit.

Nyújtom a kezem, na gyere, ne félj.
Már nem kell, hogy valamit remélj.
Csak ülj le mellém, s mesélj,
de ha inkább mennél, hát menjél.

Így indult el megint.
Az ajtóban még egyet legyint,
a pultostól egy új kört le int,
hogy igyak még, mint rendszerint.

Ismét hűvös lesz a bár.
Eddig sem volt meleg, habár
miatta a szív egy pár
percre még melegebb vért pumpál.

Szív - szalutál -
( Megtelik a hamutál,
s mi üres ) - szív.
Most az is disszidál,
míg tüdőm egy slukkot beszív.

Belep a füst, homály van idebenn.
Ülünk egymástól centikre, ridegen.
Nézek az elmenő árny után hidegen,
kit egykor ismertem, de most már csak idegen.

Szokolyi Zsófi verse