Belépés
Beküldés
Jelenlegi hely
Stúdiók a rekettyésben
2013. január 19. 13.07 | zoldi.laszlo
Van nekem egy Szele Tamás nevű ismerősöm a közösségi oldalon. Kedveli a roki számokat, amelyeket közre adok a hatvanas-hetvenes évekbeli koncertekről. Ennél többet nem is tudok róla. Nemrégiben a Gépnarancs.hu-n érdekes eszmefuttatás jelent meg a magyar sajtóetika siralmas állapotáról. S mert több Sz. T.-t is fölfedeztem a Facebook-on, fogalmam sincs, hogy a rokikedvelő és a cikkíró azonos-e. Így próbálom értelmezni az egyik mondatot: „Amíg Magyarországon minden második rekettyésben egy-egy médiastúdió létezik…”
A sorok közül kihallom, hogy a szerző soknak találja az úgynevezett médiastúdiók számát. Én se keveslem, csak más okkal magyarázom a jelenséget. 1993 szeptembere óta úgy alakult a kommunikátorképzés Magyarországon, hogy az állami felsőoktatás sok hallgatót bocsátott ki - volt tanév, amikor tízezren tanultak kommunikációt -, elfelejtette azonban learatni a gyümölcsöt. Az ellentmondás a bolognai rendszer bevezetése után vált kínossá, amikor a hároméves alapképzést követő két évet, a mesterkurzust nem arra használták föl az egyetemek, hogy a munkaerőpiac kívánalmainak megfelelően szakosítsák a diákokat, inkább az akadémiai szempontokat vették figyelembe. Ezért lett a szak neve kommunikáció és médiatudomány. (Vajon hány elméleti szakemberre van szüksége az egyelőre amúgy se nagyon létező magyar médiatudománynak?)
Erre a résre települtek a többnyire magán médiastúdiók. Alapítóik körülnéztek a piacon, figyelembe vették a helyi-regionális igényeket, és a kommunikáció szakon diplomázott huszonévesekből olyan szakembereket neveltek, akiknek posztgraduális képzéséből az állami felsőoktatás is tőkét kovácsolhatott volna. Bizony a rekettyésben lakozó stúdiók látták el szerkesztéshez, rendezéshez, operatőrséghez és riportkészítéshez is értő munkatársakkal a helyi tévéket, szintén sokoldalú szakemberekkel a helyi rádiókat, online újságírókkal a helyi portálokat. Amikor pedig túlzsúfolttá váltak a kis szerkesztőségek, a médiastúdiók vagy megszűntek, vagy másik rés után néztek. A történetükből izgalmas disszertációt lehetne írni.
Nem biztos, persze, hogy vitatkozom Szele Tamással. A cikke másról szól, az elejtett félmondat mégis azt sejteti, hogy előítélettel viseltetik a médiastúdiók iránt. Holott csupán azt az igényt elégítik ki, amelyről a lomhább és arisztokratikusabb állami felsőoktatás hajlamos megfeledkezni.