KulturSzalon

 

Aranyérmesünk éppen felvágja a hatalmas tortát, amelyet az ő színes krémekből készített arcképe díszit. Ha nagybátyám, Zöldi Sándor, Debrecen hajdan legjobb cukrásza még élne, akár nekem is lehetne közöm ehhez a tortához. Nem lévén gyerekük, Sanyi bácsi és Teri néni nyaranta vendégül láttak, és ha az egyetemi fél évtizedet is beleszámítom, legalább nyolc esztendőt töltöttem a városban. Napi egy-két órát segítettem nekik, fakanállal vigyáztam például arra, hogy a rézüst falához ne tapadjon a jeges fagylaltmassza, és a torták díszítéséhez is kézre adtam az ízletes kellékeket. Bár a Bem-téri cukrászmester idén volna százéves, ha élne, a városházáról bizonyára tőle rendelnék meg az Évának szánt és Évával díszített tortát.

 

Egy csöppet sem zavar, hogy Kósa Lajos odaáll az olimpiai bajnoknő mellé. Nélküle Risztov Éva aligha nyert volna Londonban, elvégre tőle kapott egyetemi polgárságot, lakást, edzéslehetőséget és fizetést is. Ha Éva aranyérme három év alatt harminc- vagy ötvenmillió forintjukba került a debreceni polgároknak, akkor érzelmi debreceniként nem sajnálom rá a pénzt. Szerezzen diplomát Éva az egyetemen, verjen gyökeret, menjenek hozzá úszni a gyerekek, neveljen belőlük bajnokot, és egyszer majd, nyugdíjasként legyen a város díszpolgára! Már most is megérdemelné, persze.

 

Hetek óta böngészem a Debreceni színházművészek című kötetet. 735 oldal és letehetetlen olvasmány, csakúgy, mint Bényei József korábbi kézikönyve, a 430 oldalas Debreceni irodalmi lexikon. Tudom, hogy most készíti elő a harmadik kötetet, a szobrokról szólót. A helytörténeti trilógia három olimpiai bajnokság lesz a maga nemében, közülük kettő már meg is van. Vajon a szerzőt köszöntötték-e július 7-én, hetvenötödik születésnapja alkalmából a városházán?