KulturSzalon

 

Évfolyamtársaival együtt legföljebb benézhetett egy-egy szerkesztőségbe, de magát az újságírást alig gyakorolhatta. Eszem ágában sincs védeni a mundér becsületét. Magam is találkoztam olyan kollégával, aki egyetlen gyakorlati órát sem tartott meg, és hogy ebből ne legyen botrány, minden hozzá beosztott diáknak jelest írt a leckekönyvébe. Eljárását zokon vettem, mert nálam egy közepesért is meg kellett dolgozni. Szerencsére a „kolléga” azóta eltűnt a főiskoláról, talán még a szakmából is. Ezzel együtt más nézőpontból közelíteném meg Bianka tapasztalatait. Tizenkét felsőoktatási intézetben tanítottam, és mindenütt ugyanazt vettem észre: az összes szerződés kudarcot vallott, amelyben külső szerkesztőség vállalta újságírással kacérkodó diákok gyakorlatoztatását. A magyarázat kézenfekvő: a napi hajszában, a lapzárta szorításában nincs idő diákokkal foglalkozni. 

 

Szakítottam az alibi-gyakorlattal. A kétezres évek közepén olyan fórumot kerestem, ahol a kommunikáció szakosok terjedelmi és műfaji korlátok nélkül gyakorolhatták a sazkmát. Ez csak digitális szerkesztőség lehetett, nevezetesen a Klubháló, amely fél évtized alatt a pályakezdő újságírók legismertebb fóruma lett. A csúcspontján nemcsak nyíregyházi diákok küldtek rendszeresen kéziratot, hanem debreceniek, szegediek, szombathelyiek, székesfehérváriak és persze budapestiek is. Egyszer megszámoltam: tíz felsőoktatási intézményből jelentkeztek (huszonkilencben volt kommunikációs képzés). 

 

Ami pedig az eredményeket illeti, most nem is az ifjúsági Pulitzer-díjakra hivatkoznék. Jelentősebb teljesítménynek tartom, hogy akik száz-kétszáz, olykor háromszáz (!) digitális közlés közben érezték meg az újságírás ízét, a diploma megszerzése után elfogadtatták magukat az igazi szerkesztőségekben is. Az ötéves projekt „szenvedő” alanyaiból másfél százan dolgoznak a médiában.