KulturSzalon

 

Mindez onnan jutott az eszembe, hogy a szombathelyi Vas Népe mai számában találtam egy grafikont az előfizetések alakulásáról. 2006-ban 1,3 milliónyian áldoztak pénzt az internet rendszeres használatára, egy évvel később félmillióval többen, 2008-ban már 2,3 milliónyian, újabb év múlva megint csak félmillióval többen, 2010-ben 3,3 milliónyian, tavaly pedig egymillióval többen. Ha tehát a csecsemőket nem számoljuk, akkor minden második magyar állampolgár kalandozik a világhálón. Az én három és féléves unokám, Z. Panna például biztos kézzel tölti le a Magyar népmesék című rajzfilm-sorozat éppen kedvére való epizódját. 

 

A világháló hazai elterjedésére jellemző a bevétel alakulása is: 2011 utolsó negyedévében nettó 36,7 milliárd forintnyi származott belőle. Ez ugyanannyi, amennyi tavaly az online médiumok hirdetési bevétele volt. Utána is bogarásztam a részleteknek, és egy adatokkal tarkított Magyarország-térképen érdekes határvonal rajzolódott ki. Ha meghosszabbítjuk a Balaton vonalát, és átlépünk a Dunán, akkor Hatvan, Gyöngyös, Miskolc és Sátoraljaújhely még a gyakran internetezők tartományába esik. A világháló-penetráció hatvan százalék fölötti, és a nyugat-európai átlagot alulról súrolja. Ami pedig a Balaton vonalától délre, az ötven százalék alatti tartományban van, az a balkáni érdeklődést sejteti. Az internetes „Balkánon” is akadnak persze sűrűsödési pontok. 

 

Kommunikáció szakos diák diplomamunkájából tudom, hogy Mátészalka mellett fekszik egy falu, ahol az internetezés meghaladja a nyugat-európai színvonalat. A magyarázat prózai: sok fiatal házaspár dolgozik a szatmári városban, csakhogy a drága négyzetméterek miatt nem telik nekik saját lakásra. Hírét hallották viszont, hogy a közeli falu polgármestere ingyen méri a házhelyet, mert megfiatalítaná az elöregedett községet. És a pályakezdő értelmiségiek kivitték magukkal a számítógépüket meg a világhálóról szemelgető kíváncsiságukat is.