KulturSzalon

felemel a bársony

 a mindenben a gyermeki látásmódot kereső ember önmaga 

a rácsodálkozást legalább úgy 

mintha akkor még agyunk előállított  volna valamiféle hallucinogént

 

fogékonyságaink csupán csak az újdonságokra

 érzéstelenítés az álom 

nem szokás már elmerülni egy lepedő szöveteiben 

és idő sem mindig akad rá

ezért csak egymás mellé fekszünk  vagy egymásra 

és míg álmaink felé haladunk 

szép lassan összenövünk egymással

egymásba süppedünk

sejtek vagyunk csak 

csak egy egyetemes rend sejtjei

nincs itt más és kész

csak a mindig készülőben lévő beteljesedetlen vágyak folyton pofára esett hiábavaló törekvései

a szivacsos lehelet

 a hólyagossá vált tájak hangokból szövődött színfonalai

ami miért is ne, ne , ne nekünk ne kedvezne

mint egy instant sziget

a szivárványszínekben pompázó beteljesedés

a fürdő forró vize

ami úgyis olyan már mintha az amazonasban fürdenénk

 

majd megszületünk a fürdőkádból a kilépések szőnyegeire 

melyek lilák és hullámosak

közelről szemlélve épp olyanok rojtjai 

mint a korallok vagy mint az erdő

 

a fésülködés élénkítő 

mintha mindhiába ragaszkodnánk ehhez a fokú józansághoz 

hogy szivárványhártyái vagyunk csak mindennek

és szemlélődni jöttünk csak megint

mint mikor idegen bolygókra holdjárókat meg robotokat küldenek

 

foltokból áll össze minden

és nem is kell mást megtenni mint szétesni

szétesni mert kapcsolat van köztünk

mintha töveinkben két madzagot szorosan összekötnénk

és nincs újdonság

ragaszkodunk mindenhez

mikor csak jönnek a gondolatok 

mint a kötőszavak

hogy csak sűrűn egymáshoz simuló szálakból állunk

és ezen nincs mit szégyellni

 

 

színekké lesznek egyszer a szavak

melyekre nem sok szükség van már

válaszolni  elég csak akkor

csak akkor ha kérdeznek

 

a gondolatok nem kérdeznek

van bennük mindig valami különös határozottság 

a kisszobában pulzálnak mint egy kiadós szeretkezés

de hogy felébredjünk figyelnünk kell rájuk

magunkba végezzük a tandemugrást

és ettől csak a születéseket végzik magasabb emeletről

 

mintha csak egy sziget lenne a bolygó

por és gyémánt

prizmáján csillan a napfény

öngyilkos sugarak vetik le maguk hozzánk minden hajnallal

és színes tükörnek látjuk önmagunk

pupilláinkba belehalnak a sugarak

és markunkban tartjuk magunk mindenkori alulöltözetlenségünk darabjait

melyeknek megvan az a szokásuk 

a szokásuk, a szokásuk 

az a szokásuk 

hogy szokások legyenek

megszokások

és nincs szó, se beszéd  

mint a kolibrik

virágmintás feketelyukak felé haladunk 

ahol hálózsákok a falak 

de a kivetített szalagokat követve 

mi még időben születtünk

és mint a fátyolos istenek arcain 

úgy arcainkon is végigoson a szivárvány

a szivárvány, a mosolygás, 

mely egyenértékű az orgazmusokkal