KulturSzalon

Átveszi uralmát a csendes alázat,
erőtlen test már ritkán lázad,
s ha lábujjadat remegő kézzel eléred,
talán még ésszel is feléred,
mily nagy győzelem ez.

 

Morzsolódnak csendesen az órán perceid,
vágyaid már nem kergetik a hűtlen időt,
gyáván meglapulnak,
csak az emlékek nem fakulnak...

 

Igen, lassan fogynak el a szavak,
érzésködök kavarognak messze,
egyre távolabb űzve a jelent,
mert az oly keveset ad

 

és egyre több időd lesz szeretni,
hát gyorsan meg kell keresni azt,
aki örömmel fogadja,
de mindenki mindig csak rohanna,
s szólnál, ha lenne még erőd, szavad,
de te tétova kezekkel a semmibe kapkodsz,
kívánod legyen már vége, méltósággal múljon el,
és végre ne fájjon semmi,
csak menni akarsz,
menni, menni...