KulturSzalon

Egyszer régen, még kisiskolás koromban – úgy 8-9 éves lehettem – csapatosan mentünk hazafele az iskolából. Ahogy a gyerekek szoktak, csapongva, zsibongva, egymást húzgálva. November vége, december eleje lehetett, itt-ott volt némi havas folt, azt rugdostuk, dobáltuk, kergettük egymást. Hol előre szaladtunk, hol vissza, a nagy iskolatáskák püffögtek a hátunkon.

 

Egyszer csak elém lépett egy férfi egy zacskó savanyú cukorkával a kezében és mint Darth Vader a Csillagok háborújában, közölte velem: én vagyok az apád. A többiek kicsit előrébb megálltak, és inkább kíváncsian, mint aggódva figyelték az eseményeket. Hallottunk már "cukros bácsikról", de még nem igazán tudtuk mit jelent, jó vagy rossz, ha ilyennel találkozik az ember. És mi történhet utána? Úgyhogy kaján vigyorral figyeltek, várták mi történik.

 

Számomra nem volt ismerős a férfi, sosem láttam – vagy legalábbis nem emlékeztem rá. Nem értettem, honnan került elő hirtelen, sosem volt apám, tehát ő sem lehet az. Dühösen hozzá vágtam a csomag cukrot és elszaladtam. A többiek utánam futottak és faggattak: tényleg az apád? Sírva válaszoltam: nem tudom, sosem láttam.

 

Akkor, ott kizártam magamból mindent, ami apával, elfogadással, szeretettel, megbocsátással kapcsolatos. Bezártam minden érzést és kizártam a világot. Senkit – még a családtagjaimat sem – engedtem igazán közel magamhoz. Attól a pillanattól kezdve egyedül voltam a világon, igazán egyedül. Napokig sírtam ha egyedül voltam, és nem értettem semmit csak azt, hogy nincs akinek elmondjam mit érzek, nem tudtam mi fáj annyira és miért.

 

Teltek az évek, felnőttem. Kiegyensúlyozott, vidám nő lettem mindezek ellenére. De soha senkit nem engedtem be a "világomba", talán egy-két embert néha, de azokat sem teljesen. Így volt ez a párkapcsolatokban is, a legtöbb "érdeklődőnek" az esélyt sem adtam meg. Annyira vágytam a szeretetre és annyira féltem tőle, hogy maradtam a zárt világomban. Ha valakivel eljutottam az ágyig, rövid időn belül egyszerűen leléptem... magyarázat nélkül.

 

Szeretetre vágytam, mégsem hagytam, hogy szeressenek mert az a régi düh örökké ott dolgozott bennem. A semmiből nem jöhet valaki, hogy közölje, hozzám tartozik, nekem egyedül kell élnem ezen a világon, nem tartozhat hozzám senki - gondoltam.

 

Aztán amikor apám meghalt, üzentek nekem. A temetésére sem mentem el, csak egy idegen volt a számomra, miért osztozzam egy idegen család fájdalmában egy idegen emberért. Nem éreztem semmit, nem érintett meg, inkább bosszantott, mivel már nagykorú voltam, hivatalos ügyeket kellett intéznem. Egy idegen miatt. A dac, a düh csak tovább nőtt bennem, és még csak fel sem ismertem ezt.

 

Később úgy hozta a sors, hogy mégis beengedtem az életembe valakit. Valakit, akit nagyon szerettem, és még mindig szeretem, bár már kiléptünk egymás életéből. Nem tudtuk feldolgozni és elfogadni egymás mentális problémáit. Ő már elvált volt akkor, két felnőtt gyerekével élt együtt. Nem volt felhőtlen a szülő-gyerek kapcsolat köztük, de együtt éltek. Amikor kettesben voltunk sokat beszélt a gyerekeiről. Egy nyári délután ült a konyhaasztal mellett, és valami családi történetet mesélt el a régmúltból, a gyerekről. A szeme sarkában megláttam egy könnycseppet, ő pedig szinte ragyogott a délutáni fényben. Szó szerint sugárzott róla a szeretet.

 

Ekkor döbbentem rá, soha nem kaptam meg ezt az érzést senkitől. Az apám soha nem fogta meg a kezem, soha nem veszekedett velem, de abban a zacskó savanyú cukorkában benne volt minden fájdalma az elvesztett gyermeke iránt. Minden szeretete, amit soha nem mondhatott el... és én hozzávágtam dühösen és elszaladtam. Ő pedig csak állt és nézett tehetetlenül. Soha többé nem keresett. Ma sem tudom mit tehetett volna még és azt sem, nekem mit kellett volna tennem...

 

De azt már tudom, bármit megtennék, hogy jöjjön szembe velem egy férfi, kezében egy zacskó savanyú cukorral. Ha megkérdezné, te vagy az én kislányom, nem vágnám hozzá dühösen és nem szaladnék el, csak a nyakába borulnék és sírva mondanám: szeretlek, édesapám!