KulturSzalon

 

Az előadást Novák János személyesen rendezte. A tőle elvárható magas színvonalon, profizmussal és óriási szeretettel. Jó érzés volt a próbáló kollégáknak és Jánosnak a közelében lenni. Az egész próbafolyamat alatt a megszokottnál is nagyobb derű és barátságos légkör terjengett a levegőben. Dúdoltuk a dalokat a folyosón, irigyen néztük a kiegyensúlyozott kollégáinkat, és nagyon vártuk a bemutatót. Mindenki, kivétel nélkül részese lehetett a munkának. János munkáját - legalábbis hallomásból - mindenki ismerte, tudtuk, hogy a jövőben a mi színházunk és részese lesz a Bors néni legendának. Az igazi Bors néni, Etuka pedig ott bolyongott a falak között. Az előadás elemzése helyett Róla emlékezem meg. 

         Huszonegy éves voltam. Nagyon fiatal és nagyon kezdő. Etuka akkor még csak 63, bár én erről nem tudtam. Láttam egy kedves, idős hölgyet, aki nagy szeretettel és odafigyeléssel vett körül. Hetente legalább kétszer elvárta, hogy meglátogassuk emlékekkel, képekkel, könyvekkel teli kis színészházi garzonjában. Olyankor kivirult és mesélt a végtelenségig. Így visszagondolva elszégyellem magam, milyen gyakran terhes volt számomra ez a találkozás. A „legkedvesebb férjem, Gyökössy Zsolt” –tal kezdődő tirádák pedig már a könyökömön jöttek ki. Mesélték róla, hogy tud gonosz is lenni. Nem hittem el. Láttam amint reggelente elindul a piacra, vagy csak úgy sétálgatni a városba. Órákig járta az utcákat. Imádta, ahogy az emberek felismerik, szüksége volt a közönsége szeretetére. Betért a virágoshoz a posta előtt, csak úgy benézett beszélgetni a fodrászüzletbe, elbűvölte a kofákat a piacon. Mesélt az éppen aktuális szerepéről, a férjeiről és a régi szerelmeiről. Igazi vidéki színésznő volt. Csodáltam és hasonlítani akartam rá. Nem feltétlenül szakmailag, egyrészt mert annyira kezdő voltam, hogy még azt sem tudtam eldönteni, hogy milyen színész akarok lenni, másrész mert Etuka akkoriban már nem volt annyira terhelve, mint fiatalon. Bár Verebes István igazgató - dicséretére legyen mondva – nagyon figyelt az idős művészeire. Nem engedte el a kezüket akkor sem, amikor már kevéssé voltak lendületesek, fiatalosak és terhelhetők. A Maud és Harold című előadás Eta jutalomjátékának készült, ebben én is szerepet kaptam, így közelről is láthattam őt dolgozni. Úgy emlékszem akkor zárt igazán a szívébe – Szigeti András is ! – amikor egyetlen éjszaka alatt beugrottam Mrozek Tangójába Alaként. Etuka Eugéniát játszotta csodálatosan Bárány Frigyes, Szigeti András, Szabó Tünde partnereként. Aztán jött a Bors néni. Egyetlen, kézenfekvő és találó választás volt erre a szerepre az ő személye. Kivirult a gyerekek között. Ezt látva értettem meg, hogy azért keresi a fiatalok társaságát, mert lélekben még Ő is az, vagy legalábbis szeretne lenni. Egyike voltam azoknak, akik „konzerválták” Őt. Ez pedig megtisztelő feladat. 

 

 

Aztán elszerződött. Hiába próbáltuk lebeszélni. Kecskemétre hívta a Lendvai- Harsányi- Bal igazgató trió. Féltettük a változástól. A távozásával elveszítette a számára legfontosabb dolgot, az ismertségét, a fiatal kollégáinak és a közönségének szeretetét, figyelmét és türelmét. Azt hihette, hogy Aese anyót eljátszani fontosabb mindezeknél. Tévedett és csalódott is. Kecskeméten egy új, fiatalokból álló társulat nem értékelte. Nem tudták, ki Ő. Ami a legrosszabb, nem is érdekelte őket. Etuka pedig – az érkező hírek szerint – szenvedett közöttük. Betegeskedett, aztán még átszerződött Debrecenbe, ahol egyetlen rokona, a szintén gyengélkedő lánya élt. A halálhíre 2003-ban érkezett. A mi színházunk megsiratta és örökös taggá nyilvánította. Most, hogy rá emlékezem, meglepő számomra, hogy egyetlen interjút sem találok Róla sehol. Pályafutásáról és halálhíréről pár soros értesítéseken kívül nincs semmi a világhálón. Pedig fontosat, szépet és sok jót alkotott. A színházakban tevékenykedő fiataloknak kötelező lenne megismerni a Hozzá hasonló művészeket, embereket. Azért, hogy példát lássanak, hogy a hibákból okuljanak. 

 

Mert a múltunk nem mögöttünk van, hanem alattunk. Azon állunk.

Minden színháznak kell egy Bors néni. Nekünk volt. És nemcsak a színpadon.