KulturSzalon

Nem vagyok ugyan gyűjtő, de március huszonhetedikén valahogy mégis fontosnak tartottam, hogy dedikált könyvem legyen Marik Sándortól. A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Napló főszerkesztőjeként ismertem meg, néhány cikkemet is szerkesztette, majd változtak az idők, és a Klubháló oldalain találkoztunk ismét, ahol bőven volt lehetőségünk egymás írásait olvasni. A lényeg, persze az volt, hogy én olvashattam őt, és így tanulhattam tőle akkor is, amikor a Napló hasábjain már nem. Ráérezhetett, hiszen Árnyalatok című kötetét a „Klubhálós időkre” emlékezvén dedikálta, ahol újságíró-tanoncként tanulópénzemet költöttem sok főiskolás társammal együtt.

 

 

Mindez Nyíregyházán, a Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár Kamaratermében történt, ahol nem először mutatkozott be az újságíró-szerkesztő – ezt már Dr. Bihari Albertnétól, a Könyvtár munkatársától tudtuk meg, aki az épp hetvenéves Marik Sándor könyvbemutatójának kezdetén köszöntötte a szerzőt, az érdeklődőket és nem utolsó sorban barátait. Közülük a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Szemle egykori főszerkesztője, Erdélyi Tamás szólt elsőként, egészen pontosan szavalt, Nemes Nagy Ágnes Mesterségemhez című versét. A költemény utolsó szavai – „…a fényt elválasztja az éjszakától” – számomra sokatmondóan jelzik negyven évnyi szerkesztőségi munka céljait, még ha direktben ritkán mondjuk is ki.

 

 

Ismét jó barát következett Zöldi László médiatörténész, újságíró személyében, aki mostanában jött ide háromszáznegyvenhatodszor. A Nyíregyházi Főiskola docenseként ez inkább teljesítmény, mint csoda, és talán Mark Sándor is hasonló számokról beszélhet majd tíz év multán, hiszen nyugdíjasként Budapestre, valójában hazaköltözött, de Nyíregyházán is itthon van. Az örömzene a dzsessz azon előadásmódja, amikor a zenészek, mint barátok sorra adják elő rögtönzött szólójukat, miközben a többiek a háttérben kísérik az előadót – Marik Sándor könyvében a riport- és interjúalanyok szólóznak, játsszák az örömzenét, míg ő a háttérben marad. De korántsem passzívan, hallhattuk Zöldi Lászlótól, hanem inkább a zenekar irányítójaként, melynek tagjaival a könyv összeállításakor igyekezett újra felvenni a kapcsolatot. Egykori tanárom, és a Klubhálón cikkeim szerkesztője érdekes ötlettel zárta gondolatait: Budapesten százszámra élnek a megyéből elszármazott, gyakran országos hírnevet kivívó emberek, érdemes volna a következő kötetet a róluk szóló cikkekkel megtölteni.

 

 

Erdélyi Tamás előadásában Ratkó József küzdeni akarást és optimizmust sugalló Tavasz című költeménye amellett, hogy Ratkó Emlékév is van, jó bevezetője volt Marik Sándor szavainak. Hiszen az emlékek felidézése, bár sokan már nem jöhettek a könyv bemutatójára, a szerző számára pozitív életképek, munkájában ösztönzést adó kollégák, barátok számbavételét jelentette. Vonatkozik ez a könyvben található riportok, interjúk alanyaira, és a létrehozásban segítő szakemberekre csakúgy, mint a bemutatón megjelent sorstársakra. A köszönő szavak után megtudhattuk azt is, miért jött létre a cikkgyűjtemény: Számítógépes világunk, online életünk túlságosan tökéletlen még ahhoz, hogy mindazt megőrizze, amit fontosnak tartunk. Az eltelt nyugdíjas évtized írásainak jelentős része internetes oldalakon jelent meg, és gyakran előfordult, hogy a szerző cikkeinek helyén a semmit találta, jobb esetben a „File not fund” kezdetű kifejezést, mert a tartalom már eltűnt a megjelenés helyéről. Műveinek újraolvasása nem valami nárcizmus, hanem ahogy mondta, és az Árnyalatok előszavában írta, erőgyűjtés, segítség a munka folytatásában.

 

 

Ahogy – tettem hozzá magamban – erőgyűjtés, ösztönzés lehetett a Kamaratermet megtöltő közönség, köztük jó barátok és kollégák biztató figyelme is, hogy néhány év múlva az örömzene folytatásával ismerkedhessenek. Természetesen itt, Nyíregyházán.