KulturSzalon

A Karcokat nem elképzelések nélkül írom. Ha nincs is pontos tervem, hogy mikor miről meséljek, azt szeretném, hogy aki „velem jön“, egyre mélyebbre jusson valamiben. Valamiben, ami talán önismeret, talán az élet törvényszerűségeinek megismerése. Úgy gondolom, aki érti, az már elgondolkodott a saját karcain. Lehet, sőt biztos, hogy még nem értitek, nem érzitek, hogyan működik ez, egész pontosan, hogyan működik a lélek. Nem állítom, és nem gondolom, hogy mindent tudok, honnan is tudhatnék mindent. Csak a saját tapasztalataimat mesélem el, megmutatva az elkerülhetetlen törvényszerűségeket az életemben. Ezt a „tervrajzot“ most egy picit felborítom, nagyon fontos karcokat kaptam nemrég. Jót és rosszat vegyesen, és nem tudom még (csak sejtem), hogy hova fognak vezetni.

 

Egyik reggel, amikor megnéztem az oldalam a közösségi portálon, láttam egy hozzászólást. Simogatót, éltetőt. Ismered az érzést, amikor a szíved környékét valami melegség önti el, aztán végig áramlik az egész testeden…? Na, én ezt éreztem, amikor azt a pár sort olvastam. Arról szólt, hogy jó a „fordításom“, és fordítsak tovább, vannak, akik megértik. Igen, pont ez a szándékom. Vezetni benneteket az életemen keresztül a saját életetek felé, a felismeréseimen keresztül a saját felismeréseitek felé...

 

A másik karcom még meglepőbb. Találkoztam egy régi ismerősömmel az utcán. Ő jött, én mentem. Köszöntem, ahogy szoktam, mosolygósan, örülve a futó pillanatnak és mentem is tovább. A hölgy utánam szólt: nem szokott írni, meg lájkolni, de olvassa az írásaimat.

 

– Írj, menj el írónak, nagyon jók! Valóban a te sorsod?

 

– Igen – válaszoltam.

 

– Gratulálok, le a kalappal előtted!

 

Hááát, elöntött a melegség, amikor a hozzászólást olvastam, most meg a borzongás futott végig rajtam...tudod...az a jól eső...

 

Aztán történt még valami...valaki felhívott telefonon...valaki, aki fontos volt nekem, amióta csak ismerem, de csak karcokat volt képes adni nekem, bántóakat. Lassan egy hónapja győzköd, hogy mennyire fontos vagyok, és mennyire hiányzok, miközben boldog kapcsolatban van azzal, akire lecserélt. Igen, lehetnénk barátok, de a barátokat nem invitáljuk randevúkra (és most finoman fogalmaztam). Könyörögtem ne bántson, ne alázzon tovább, de ezzel mit sem törődött. Újra durva eszközökhöz nyúltam, és ott bántottam, ahol tudtam...talált...

 

Nos, közölte, hogy olvasta az írásaim, és mit képzelek én magamról, már mindenki rajtam röhög, egy elmebajos őrült vagyok. És ne merjek róla írni, meg a jelenlegi kapcsolatáról, mert ezt mindenki olvashatja, a családtagjai, a barátai, a kapcsolata és annak családja – mondta ezt egy olyan valaki, aki mindig csak azt fújta: „megtehetek bármit, nem érdekel senki, azt csinálok, amit akarok, nem érdekel, ki mit mond vagy gondol…“

 

Én meg azt mondom: mindegy, hogy jó, vagy rossz, amit tettem, mindennek vannak következményei. A gyáva ember nem vállalja a következményeket, másokra hárítja. Rendben, vállalom a felelősséget.

 

Porig aláztál már százszor, drága barátom és én hagytam. Hagytam, mert szerettelek, és aki szeret, az hagyja a másikat úgy élni, ahogy az akar. Nagyon nehezen fogadtam el a döntéseidet, de elfogadtam. Elfogadtam, de attól nekem még nagyon fájtak és tudod, attól, hogy szeretsz valakit, még nem kell úgy élned, és úgy gondolkodnod, ahogyan ő. Ezt te nagyon is betartod magadra nézve. Csakhogy ez fordítva is igaz: nekem sem kell úgy élnem és gondolkodnom, mint neked. Ez az én nehéz döntésem. Hagyni elmenni, bármennyire fájjon. De valami összeköt...nem tudok elszakadni, és te két-három hónap, egy év után mindig hívsz, mint aki érzi ezt a kötést, és ezzel alkalmat teremtesz magadnak, hogy újra bánthass. Nem hagyom többé! Többé már nem fogsz hívni! Élj úgy, ahogy akarsz, élj azzal, aki mellett döntöttél, de többé ne mond nekem azt, hogy én vagyok az egyetlen, aki megért! Ne mondd, hogy hiányzom, hogy kívánsz, hogy fontos vagyok! Ne mondd, hogy csak velem tudsz igazán jókat beszélgetni! Többé ne mondj nekem semmit! Hagyj megszabadulnom végre!

 

Hálás vagyok neked, mert nagyon sok mindenre megtanítottál. Megtanítottad, hogy van bennem harag, düh, tud égetni és hajtani a bosszúvágy. Megtanítottad, hogy néhány embertől igenis többnek, értékesebbnek tartom magam. Megtanítottad, hogy soha nem leszek átlagos, soha nem tudok belesimulni a hétköznapok normáiba, ahol a nő csak kussolhat, és mindent el kell, hogy tűrjön. Megtanítottad, hogy a szeretet számomra nem elérhető, valóban képtelen vagyok bárkihez, bármihez tartozni. Megtanítottad, hogy kevés elfogadni a másikat, semmit nem ér, ha közben elveszted önmagad. Megtanítottad, hogy senki helyett nem vállalhatunk felelősséget – magunkért viszont kötelesek vagyunk. Megtanítottad, hogy van bennem rossz, van bennem gonosz...és amikor nem tudok mivel védekezni, képes vagyok ártani, csak azért, hogy ne bántsanak végre. És megtanítottad, hogy én is félek...félek az egyedülléttől és félek a fájdalomtól. Köszönöm, hogy ennyi mindent megtanítottál, de azt hiszem, már többet nem tanulhatok tőled. Isten veled, régi barátom, és bocsásd meg nekem, hogy azt hittem, tudok szeretni és engem is tudnak szeretni...