KulturSzalon

Hamar óvodába kerültem, így kevésbé voltam útban a hétköznapokon. Alig két évesen. Persze sok gyerek kerül igen kicsi korban bölcsibe vagy oviba, mert a szülőnek „dolga“ van. Szóval a kiscsoportban „megbuktam“, két éven át voltam kiscsoportos, és valóban „bukásként“ éltem meg. Miért nem mehetek tovább a többiekkel? Akiket megszoktam, megszerettem, mi a fene ez a „te még nem mehetsz“...? Új barátaim lettek hát – ha akartam, ha nem.

 

Egy hideg napon az óvónőknek az az eszement ötlete támadt, hogy ki kell vinni a kölköket a parkba, mert ugye kell a friss levegő. Szerettem, amikor mentünk valahova, végre történt valami olyankor. Csak egy végtelenségig tartott mire végre elindultunk. Harminc-negyven gyereket beöltöztetni nem kis feladat. Sokszor figyeltem a felnőtteket és a gyerekeket. A legtöbb gyerek ordítva leült a padocskájára és várta, hogy valaki végre felöltöztesse. Mások csak arra vártak, hogy a cipőjüket bekössék, én meg arra, hogy végre legyen már mindenki kész.

 

Szóval álltam az ajtóban, türelmetlen várakozással. Az egyik fiú nagyon bajlódott a magas szárú cipőjével, sehogy se tudta belepasszírozni a lábát. Végül nemes egyszerűséggel és gyöngyöző homlokkal rám nézett és közölte a tényt: a picsába, ez nem megy. Nagyanyám szigorúan nevelt nem szerette, ha csúnya szavakat használok, mindig rám szólt ilyenkor. Hát én is ezt tettem: ne mond ezt, nem szabad. Legnagyobb megdöbbenésemre a fiú féllábával a cipőjében lábujjhegyen állva elém állt és a pofámba ordította: a picsába, a picsába, a picsába...! Megdöbbentem. Mi az, hogy ez a kölyök nem akar szót fogadni? Odamentem az óvónőhöz, és közöltem: a Peti azt mondta, hogy a picsába. Abban a pillanatban, durr, hatalmas szájast kaptam visszakézből. Nem értettem és arra se figyeltem, hogy a felnőttek közben valami nagyon fontosat beszélnek, vagyis inkább kiabálnak egymásnak és persze jókat vigyorognak. Gondoltam, nem voltam érthető: nem én mondtam hanem a Peti, hogy a picsába. Durr, még egy szájas. Ez volt az a pillanat amikor megtanultam, hogy a szarságot nem szabad kimondani. Akár engem érint, akár mást, jobb hallgatni, úgyse érdekel senkit az igazság. Árulkodtam? Lehet...de a szándékom nem az volt. A szándékom az volt, hogy valakit jóra tanítsanak. Én nem tudtam, gondoltam majd a felnőttek. Rájöttem, a felnőtteket ez érdekli a legkevésbé. Ráadásul panaszba tették anyámnak, hogy a gyerek obszcénül beszél...

 

Sokáig nem is igen hagyta el „csúnya szó“ a számat, míg végül dolgozni kezdtem. Na, itt megtanultam... Szeretjük azt mondani: ó, előtte lehet, fiúsítva van. Ezzel intézzük el a primitívséget, a vulgaritást. Megtanultam felsőfokon káromkodni, ennek két oka is van. Egy barátom azt mondta, képtelen vagyok konfrontálódni, és ez igaz is. Nem szeretek veszekedni, inkább hallgatok vagy elmegyek... vagy káromkodok, magas fokon. Először csak úgy mint bárki más, aztán egyre csak fűzöm, fűzöm a szavakat egymás mellé. Még az se baj, ha nincs értelmük. Ezen a környezetem meglepődik, majd mosolyog, én pedig csak mondom és mondom. Végül hangosan nevetnek. A végén már én is hangosan nevetek...