KulturSzalon

Valahogy mindig úgy hozta a sors, hogy sosem azt csináltam amit szerettem volna. Nagy álmom volt, hogy egyszer rendelkező leszek, aki irányítja a vonatforgalmat az állomásokon. Ehelyett bedugtak vonatfelvevőnek, aztán mindenféle pénztárba. A lényeg, hogy sosem oda kerültem, ahova szerettem volna. De nem is kérdezték, hogy akarom-e, egyszerűen csak: csináld. Én pedig csináltam, mert elhittem, amit mondtak – hogy ez milyen jó nekem. De sosem volt jó... Úgy látszik ez már csak így működik, sosem tehetem azt, amit szeretnék. Viszont tény, ami tény, legtöbbször úgy alakult, hogy maradt energiám és szabad időm is. Itt viszont már nem volt vita, azzal foglalkoztam ami igazán érdekelt. Van abban valami, hogy az embernek arra van ideje, amire időt szán. Ekkor már tudtam: valamiért hivatalos úton se tanulni, se fejlődni, se előre lépni nem fogok. De azt nem tilthatta meg még a jó Isten se, hogy könyvtárba járjak és arról olvassak ami érdekel. Hogy ez mást nem igen érdekel? Hát, nem túl kellemes érzés, de jól elvoltam magamnak a gondolataimmal, a „kutatásaimmal“. Persze beszélni soha nem beszélhettem róla senkivel. Rengeteget rajzoltam, horgoltam, varrtam. Nagyon jó kereset kiegészítés volt, és kötés, horgolás közben szabadon száguldozhattak az ember gondolatai, vagy épp olvashat is közben.

 

Aztán úgy alakult, hogy elfogyott az időm, szinte állandóan rohantam és soha nem jutottam semmire. A taposómalom beőrölt, elvesztettem magam. Kétségbeesetten kerestem a kapaszkodót, de kívülről sem kaptam segítséget, sőt! Bebizonyították (újra), hogy egy értéktelen senki vagyok. Magamra maradtam, életemben sokadjára. „Magad uram, ha szolgád nincs“ módon elkezdtem megoldást keresni a csődhalmazra, ami én magam vagyok. De úgy látszik ezt valahol „fenn“ észrevették, mert egyik pillanatról a másikra újra elég sok szabad időm lett. Ismét előkerültek a könyvek, a rajzok és valami, amit nem tudom hogyan nevezzek. Valami, ami a „titok megfejtésére“ hajt. Újra elkezdtem mitológiát tanulni mert mindenáron tudni akartam miért vagyok csődhalmaz. Elkezdtem az asztrológiát tanulmányozni. Naná, hogy arra voltam a leginkább kíváncsi, hogy mi lesz a jövő, de nem azt láttam, amit szerettem volna. Úgyhogy a mélyből még mélyebbre zuhantam, a teljes kilátástalanságba. Ekkor a környezetem szépen eldöntötte: nincs mit kezdeni vele, meghülyült, bekattant... és bármihez próbáltam kezdeni, bármit mondtam, csak a negatív dolgokat erősítették bennem. Lehet, sőt nyilvánvaló, hogy nem ez volt szándékuk, de tudod, "amíg más cipőjét fel nem húzod“...

 

Ebben a kétségbeesett pillanatban került valaki az életembe. Az ország másik végéről. Sokat beszélgettünk, ő tanított meg arra, hogy létezik a szeretet. Az önzetlen, a semmit nem váró, a soha nem kritizáló, ami úgy fogad el amilyen vagy. A dilijeiddel és a problémáiddal együtt. Sem változtatni, sem meggyőzni, sem javítani nem akar rajtad. Ma is hálás vagyok neki ezért az érzésért és tanításért. Az élet érdekesen működik, mert mióta ezt tudom, egyre több ilyen ember kerül az életembe. Akik csak hagyják, hogy legyek és nem akarnak irányt szabni.

 

Szóval, akadt egy hely, ahonnan megkaptam a támogatást: ne hagyd abba, keress tovább. Mivel a horoszkópom nagyon nem szeretem dolgokat mesélt, kikötöttem a pszichológiánál. És újra lefelé gurultam...le, és le, és még lejjebb. Már feladtam volna, de a barátnőm azt mondta: jobb lenne, ha ezt a szokásos keretek között tanulnád. Mert veszélyes és bajban vagy, de ha egyedül csinálod tovább, akkor is meg fogod oldani.... csak nehezebben. És igaza lett! Köszönöm, hogy hittél bennem. Ez volt az pillanat, amikor felfigyeltem valamire. Valamire, amit addig nem észleltem. Megéreztem, hogy vannak akik hisznek bennem. Köszönöm nektek lányok ezt hitet és bizalmat...!

 

 

Azt hiszem a legnagyobb problémáinkat az érzelmeink jelentik, a megmagyarázhatatlan és elszakíthatatlan kötődéseink. Ezek okozzák a legtöbb bajt, mert nem tudunk mit kezdeni velük. De nézzük csak, mit tehetünk, ha nyakig ülünk a lelki szarban.

 

1. Az okos tanácsokban hányszor olvastuk már: állj meg és nézz szembe a problémáddal! Jó, de mégis hogyan? Erről nem szól a történet. De én szembenézek vele, több mint 20 éve... ám nemigen jutottam előrébb. Mert ha szembenézel a problémáddal az ugye azt jelenti: tudatosítod magaddal, hogy ez és ez gondot okoz neked. Ha ezt nem tennéd meg, észre se vetted volna, hogy bármilyen gondod van. Ha meg észrevetted, akkor már rég „szembe nézel“ vele. Ezzel azonban nem vagy kisegítve. Nem mutatja meg a megoldást. Ha bármit is meg tudnál oldani, akkor nem létezne maga a probléma. Na, akkor most mi van?

 

2. A következő jó tanács az szokott lenni: cselekedj! Na de mégis mit? Ha tudnád, hogy mit kell tenned, akkor megoldanád a problémát, ami e miatt megint csak nem létezne tovább. Tehát nyakig ülsz a bajban, és fogalmad sincs, hogy mitévő legyél. De se baj, jön az újabb instrukció:

 

3. A problémáidat csak te tudod megoldani. Na kösz, én meg egész végig azt hittem, hogy a Mikulás!

 

4. Gondolkodj pozitívan! Ha igazi problémád van, mindent tudsz, csak pozitívan gondolkodni nem. Pontosan tudod: két dolog közül választhatsz, a rossz és a még rosszabb között. Ez pedig nem fér bele a "Halleluja!" de pozitív vagyok világába.

 

Na ez az a pont, ahol végre tudsz tenni valamit. Ha semmiképp se tudsz jól kilábalni az eseményekből, eldöntheted, melyik „rosszat“ választod. Ez ugye a jól ismert „kisebbik rossz“ problémája. Ehhez viszont el kell tudnod fogadni azt, hogy nem minden pozitív hozzáállás kérdése. Attól, hogy te azt akarod, még nem minden lesz habos torta. Igenis kell kompromisszumokat kötni – magaddal. Ehhez viszont el kell tudnod dönteni, mi a „rossz“ és mi a „kevésbé rossz“. Akkor van gond, ha nem tudsz dönteni, ha nem tudod mi az amit képes vagy vállalni és mi az, amibe már belerokkansz. Van, amikor egy fél élet kell, hogy a döntést meghozd. Fájdalmas szülés, teli kínokkal, és tényleg nem tud segíteni senki. Szerencsés vagy, ha közben azt érezheted, hogy állnak melletted, de ha nagyon mélyre zuhansz, ezt az érzést is elveszted. Ezzel az érzéssel nem tudnak megküzdeni az öngyilkosok, tudják bármit tesznek, jól nem tudnak kijönni belőle. Az egyetlen, ami segíthet ha érzik, hogy van még aki szereti őket, ha van még kiért élniük.

 

A KARCOK-ért kaptam hideget, meleget. Volt, aki úgy gondolta, milyen jogon teregeti ki bárki az életét, mások azt mondják, micsoda bátorság ez, és mennyi erő kell hozzá. Tudod, az én Karcaim benned is ott vannak, mindenki hordja a maga karcait. Te ismered a tieidet? Tudod, hogy melyik karcod „működik“, amikor egy adott szituációban, vagy emberrel kapcsolatban reagálsz? Ismered a szüleid, a párod, a gyerekeid, a barátaid karcait? Miből gondolod, hogy az egyetlen és tuti biztos igazság kizárólagosan a tied, ha azt sem tudod, hogy téged mi működtet? Akkor hogyan tudnád, hogy a másikat mi működteti? Van, amikor egymás karcaival nem tudunk mit kezdeni, csak újabbakat ejtünk egymáson. Bármennyire is fájjon, a „kisebbik rossz“ az amikor végérvényesen hátat fordítsz ennek az embernek, még akkor is, ha szülőd, ha a gyereked, ha a párod...

 

 

 

Nos? Kezded már ismerni milyenek a Karcaid, és mikor használod őket? Tudattalanul. Mert ezek a dolgok a tudatalattinkba ivódnak, onnan „működtetnek“ minket, és még csak észre se vesszük. Érdekes dolog a tudatalatt. Aki egyszer belenéz, az kösse fel a gatyáját! Jung valami olyasmit írt az önéletrajzában, hogy amikor először szembesült saját tudatalattijával, az őrület szélére került. Csak a fizikai világgal (egyelőre hívjuk úgy: valóság) való nagyon erős kapcsolata mentette meg a teljes széteséstől. Egész pontosan két dolog: a munkája iránt érzett elhivatottsága és a családja végtelen szeretete. Ezért veszélyes ez a játék ha nincs kapaszkodód, zsupsz, eltűnsz a semmibe. Hááát.....nemigen tudom megmondani, mibe kapaszkodtam, de itt vagyok!

 

Tudod a Karcok is furcsák, mert vannak „jó karcok“ is. Azok is működnek, és azok is ugyanúgy tudattalan módon. Most egy olyan karcot mesélek el, ami egyszerre volt jó és rossz. Egyetlen esemény adta mindkettőt, de vajon melyik működik?

 

Általános suliban voltak barátaim, de olyan nagyon nem vittük ezt barátkozást túlzásba. Sokáig nem is jártam senkihez, de a suliban jól elvoltam mindenkivel. Egyébként a suli nagyon kétesélyes hely volt a számomra. Vártam valamiféle „megdicsőülést“, és közben rohadtul untam.

 

Szóval egyszer az történt, hogy valami nagyon fontos „kultúrvetélkedőt“ hirdettek. Az iskolák rögtön presztízskérdést csináltak az ügyből és természetesen a lehető legjobb csapatot akarták elküldeni. Az évfolyamon két osztály volt, hamar eldöntötték hát ki legyen az a három kitűnő tanuló, aki képviselheti iskolánkat. Az egyik lány az osztálytársam volt, jóban voltunk, de nem igazán volt a barátnőm. A másik lány a szomszéd osztályba járt, ismertem, de nemhogy barátság, még különösebb kapcsolat se volt köztünk. Itt-ott találkoztunk, beszélgettünk ennyi. Ez a két lány viszont egymással nagyon jó barátságban volt, és harmadik jelölttel is egész jól kijöttek. Aztán a két barátnő gondolt egy nagyot, kézen fogták egymást és a tanári kar elé lépve azt mondták: azt szeretnénk, ha Ági lenne a harmadik társunk. A tanárok meglepődtek: „de még csak nem is kitűnő...” „Az nem baj, de ő mindent tud, ami nincs a tankönyvekben, hanem valahol máshol, mindent tud a világról...“. Ma se tudom, hogy sikerült meggyőzniük a tanárokat, de én mentem velük. Meg is leptek ezzel rendesen, mert a lányok és a tanárok is elmondták, a lányok kérték, hogy én legyek a társuk. (Később a középiskolában egy osztályba kerültem a másik osztályba járó lánnyal, addigra már nagyon jó barátnők voltunk, jó kis csapatot gyűjtöttünk magunk köré.) Szóval a versenyre nem is igen emlékszem, csak az eredményhirdetésre. Amikor már a harmadik helyezést mondták, kezdtünk izgulni: húha, ha helyezést se érünk el, abból nagy baj lesz, elvégre a csajok a tanárokkal szálltak szembe értem. Aztán mondták a másodikat is – ekkor ez egyik lány, megfogta a kezem, és egyszerre súgtuk: nyugi, ezek mi leszünk.... és tényleg úgy volt! Megnyertük!

 

Tudod mi ebben a karc? A felnőtt világ, a „hivatalos“ világ nem tartott elég jónak egy ilyen feladathoz, ez ma is így van. De azok a csajok, akik ismertek, vállaltak engem és meggyőzték a „világot“: ő mindent tud. Lehet, nem azt és nem úgy, mint a tananyagban van, de ami azon túl van, abban verhetetlen. Azóta is a kettősség működik és harcol bennem. A „hivatalos“ és a „nem hivatalos“ tudás, siker és sikertelenség. És sosem én győzöm meg a „tanári kart“, hogy „jó vagyok“, hanem azok, akiknek a tudásomra szüksége van, akik bíznak bennem...még akkor is, ha néha tévedek.