Belépés
Beküldés
Jelenlegi hely
KARCOK 3. - folytatása

Érzékelem (és eddig is tudtam), hogy másoknak is vannak gondjai elengedéssel, elfogadással kapcsolatban. Azt is tudom, hogy vannak olyanok is, akik „keresnek“, talán maguk se tudják mit, de keresnek. Ezek nem is olyan távoli dolgok egymástól. Itt, a Karcokban sok témát fogok még érinteni, lehet néha zavarosnak, összefüggéstelennek fog hatni. Igyekszem érthetően fogalmazni.
Szóval, már láttad a karcaim egy részét, azt is mondhatnám, a magam pőreségében állok előtted. Remélem, te is elgondolkodtál azon, vajon milyenek a te karcaid. Ha figyeltél, észrevehetted, hogy a karcaimból azokat mutattam meg neked (talán a legfájóbbakat), amelyek két éves koromtól iskoláskoromig, és a közelmúltban estek meg velem. Ez nem véletlen. Az ember tudatos emlékezése kb. két éves korig terjed. Attól a pillanattól vannak emlékeink, amikor...hm...öntudatra ébredtünk, vagy talán úgy érthetőbb: amikor megjelent az egónk. A korábbi karcaim még nem mutatom meg (ha nem baj). „ÉN VAGYOK“!! – erre döbben rá a kisgyermek, ekkor azonosítja magát valamivel, amit „én"-nek nevez. Persze ne ijedj meg, ez az öntudatra ébredés nem mindenkinél történik pontosan két éves korban, lehet később, és lehet előbb (!). Nagyjából ez az átlag. Mit jelent ez? Ha van gyereked, emlékszel rá, amikor nagyon pici, akkor nem azt mondja „én“, hanem azt, hogy „baba“, de ezek még csak szavak, nem gondolatátadó eszközök. Kicsivel később a legtöbb gyermek saját nevén nevezi magát: „Peti kéri“. Persze, még ekkor se azonosul még önmagával, de a „parancsszavakat“ már elkezdte megtanulni. Amikor egy gyermek aránylag folyamatosan kezd beszélni, az az önazonosulásának (huh, de nehéz szó) jele, ekkor jelennek meg a tudatos emlékek is. És ekkor jelennek meg a karcok, amikre emlékezni tudunk. Csak van egy kis bibi, mégpedig azokkal a karcokkal, amelyekre nem emlékszünk, hiszen még nem voltunk „önmagunk“.
Azok a karcok is gyakran „elvesznek“, amelyeket már tudatosan élünk meg gyermekkorban: berakódnak a ház meglévő alapjába, a tudattalanba. Ezeket viszonylag könnyen előhozhatjuk még különösebb gyakorlás nélkül, akár te is képes vagy rá.
A korábbiakkal (két éves kor előtti) már nem ilyen könnyű a helyzet, bár ezeket is elő lehet bányászni, de mi értelme? Semmi, ezt nem is teszik meg az emberek, csak ha az illetőnek komoly gondjai vannak, és sehogy se bír rátalálni a „megfejtésre“. Nagyjából ez a pszichológiai analízis alapja. Szóval, vannak olyan karcaink, amelyek még nem is igazán a mieink, örökségül kaptuk őket a szüleinktől, és vannak olyan karcaink, amit mi „gyűjtünk“ be, de nem emlékszünk rá, teljesen beépül a személyiségünkbe. A tudattalanba kerül, az „öröklött karcok“ mellé, és vannak olyanok, amelyekre pontosan emlékszünk. Az első kettő a tudattalanban működik, nem is tudjuk, hogy létezik, de befolyásolja személyiségünket, reakcióinkat, cselekvéseinket. A harmadik a tudatunkban(!) működik, és a tudatos gondolkodásunkat, megnyilvánulásainkat befolyásolja: ez a hentes már kétszer becsapott, nem megyek hozzá többé vásárolni.
És hogy még bonyolultabb legyen a dolog: az „örökölt karcok“, ha akarjuk, ha nem, a miénk, a tudattalanba száműzött karcok pedig ezeket „erősítik“, ráraknak egy lapáttal. A tudatosan átélt karcok, pedig rohadt nagy fájdalmakkal tudatosítják bennünk az első kettőt is.
Tehát, ha egy gyermek pici korában megtapasztalja az otthontalanságot, az elhagyatottságot, az egyedüllétet, akkor később is ezekkel az érzésekkel és tapasztalatokkal fog találkozni. A tapasztalások nem mindig egyformák, nem is biztos, hogy rögtön felismerni az azonosságot. Amikor egy felnőtt elveszti devizahitele miatt a lakását, nem biztos, hogy eszébe jut, hogy koraszülöttként elzárták a világtól, az otthonától, amikor inkubátorba helyezték – a párhuzamok nagyon sok félék lehetnek.
Láthatod, nálam az elhagyatottság, elutasítás, el nem fogadás állt a „rajtvonalnál“..... Te honnan indultál? Felismerted már? A felismerést segíti, ha az „ismétlődésekre“ gondolsz. Ha valami többször is megtörtént veled, ott tuti baj van, ott valamit rendbe kell raknod. És most állj meg egy pillanatra. Karcaink egy részét (a legfontosabbakat) hozzuk, örököljük. A legtöbb ember, ezt ösztönösen tudja is, amikor egy-egy veszekedés alkalmával odavágja az anyjának vagy apjának: Te tettél ilyen szerencsétlenné, miattad van az egész.
Csakhogy a szülő nem tehet semmiről, ő éli (élte) az életét, ahogy tudta, neki is meg voltak a maga karcai, és vagy megbirkózott velük, vagy nem. De a te életed te éled, és a felelősség is tied érte. Ha szarban vagy, nem foghatod se az anyádra, se az elhagyott szeretődre, nem miattuk van (és nem miattad), egyszerűen: ez van. Ha tudod és ismered, hogy mi miért „esedékes“, előbb-utóbb a megoldásra is rájössz, ha nem, azt is tudni fogod, még pedig abból, hogy megkapod a következő karcod.
Hogyan lehet a karcokból „kimászni“? A lehető legjobb kérdés, ez az élet igazi titka...
Gyerekkoromban anyám gyakran hangoztatta (és most is néha), hogy lusta, semmirekellő vagyok, semmi hasznom nem látja, csak egy kolonc vagyok. Ezt legtöbbször a fáradság és kimerültség mondatta vele (azt hiszem), de ha bármit is megcsináltam, ő észre se vette. Igyekeztem én, de hiába, sikerélményem nemigen volt belőle.
Amikor dolgozni kezdtem, kicsit könnyebb lett az életünk. Elmentünk nyaralni, hárman, anyám, öcsém és én. Az öcsém még óvódás volt, mi meg irány a nagy Csehszlovákia, a hegyek! Anyám tudta, hogy imádom a hegyeket, ő nem annyira, de mégis ide mentünk...igen, ez jó karc az életemben.
Szóval az egyik nap felmentünk Lomnicra, és jó magyar szokás szerint (mivel a turistaközpontban találtunk egy bevásárló központot, vagyis „áruházat“), jól bevásároltunk: cipők, melegítők, plüss maci, kisteherautó. Három hatalmas szatyrot telepakoltunk, de ezzel a rengeteg cuccal, meg hogy induljunk fel a hegytetőre?
Én már addigra megtanultam: a felesleges erőbefektetés úgysem hoz hasznot (úgyis csak egy lustaság vagyok, bármit teszek), ezért megtanultam azt is, minél kisebb energiával és minél logikusabban, gyorsabban megoldani egy feladatot. Ezt is gyakran mondta később anyám: olyan egyszerűen megoldsz mindent. Látod, az első rossz karcom, már hányadik jó karcra „fordítom“...szóval azonnal tudtam, egy vasútállomáson vagyunk, a vasútállomásokon pedig van csomagmegőrző. Pakkokat be, mi meg fel a hegyre! Estefelé meg szépen lemásztunk a hegyről. És, hát igen, ez is én vagyok: szóval kiderült, hogy a csomagmegőrző kulcsa nem nyitja ki a szekrényt. Nagy nehezen elmagyarázták, hogy a kulcs mellé egy számkód is van, azt pedig nem adtam meg, mert nem figyeltem a szekrény ajtaján a számkódra és a feliratra. Úgyhogy, jöttek a rendőrök, gyors jegyzőkönyvfelvétel: és megkaptuk a három hatalmas szatyrot...
A történetben a karcok „átformálása“ mellet van egy másik fontos dolog is: igen, ilyen vagyok, a pillanat töredéke alatt megtalálom a megoldást, de nem mérek fel minden tényezőt elég gondosan. Figyelmetlen vagyok, mondhatnám: fejjel megyek a falnak, és néha visszapattanok.
És még mindig nincs vége. Nagyon sok év múlva egyszer az egyik kollégám mondott nekem valamit: idefigyelj, az egyetlen okos dologra te tanítottál meg a munkában. Amikor nálad tanultam, azt mondtad: először nézd meg, valóban meg kell e csinálni, amit mondanak, néha téves adatok jönnek-mennek, és feleslegesen szaladgáltatják, dolgoztatják az embert. Aztán, ha tudod, hogy tényleg meló van, akkor gondold végig, mi a legegyszerűbb, leggyorsabb és legkevésbé fárasztó megoldás. Amikor ezt mondta, nagyon elcsodálkoztam, erre nem is emlékeztem, pedig biztosan így volt.
Üdv, mindenkinek, aki velem tart!!!

A kép a szerző alkotása
Spurlady
Korábbi részek: