Magasról hullani,
hullani alá a mélybe,
ismeretlen, sötét mélységbe,
majd csendesen rádöbbenni,
hogy szép és fényes a világ,
és aztán forró tenyérre hullva
- kíváncsi gyermektenyérre talán –
úgy olvadni semmivé,
oly gyorsan és puhán,
hogy ne tudjam meg soha:
az életem nem volt más,
csak leheletkönnyű zuhanás...
Míg rád simítottam vérbő meztelenségem,
a bőr alatti szövetek legalsó rétegéig
merülve zarándokoltam sejtjeid között,
titkos csapásain a hozzád vezető útnak.
Térközök és köztes terek váltakoztak, s én
elvesztem a követhetetlen abszurditásban.