KulturSzalon

Nos, a mai nap megint elgondolkodtam, hogyan folytassam tovább irományaimat, ugyanis megint közbe jött valami. Élőszőr is, az a videó.....huh...azt hiszem, ez lenne az igazi „dolgunk“ ebben a világban. Csak lenni, és muzsikálni, és örömet okozni egymásnak. Felemelni és nem megalázni. Megnézni és megfigyelni, nem megbámulni. Látod, már egy aprócska filmecske is mennyi hitet és örömöt tud adni?

 

Másodszor meg: Pünkösd van, és ez a lehető legjobb alkalom arra, hogy beszélgessünk kicsit a Pünkösdről. Sokáig nem jelentett számomra ez az ünnep semmit, nem tudtam, mi közöm lehet nekem az egyház születésnapjához, vagy Jézus mennybemeneteléhez. Ma is zavarba jövök, amikor egy hivatalos esemény után felteszik nekem a kérdést: és milyen szertartás szerint zajlott az esemény? Hát, mit tudom én, fogalmam sincs. Ma se igen tudom megkülönböztetni melyik gyülekezet melyik. Számomra a katolikus vallás ugyanaz, mint a zsidó, vagy hindu, vagy a sinto. Nekem ugyanarról szól mind. Sokáig, az „ateista világban“, ha megkérdezték, milyen vallású vagyok, csak hablatyoltam. Vagy azt, hogy nem hiszek Istenben, vagy azt, hogy ezt inkább hagyjuk, úgysem tudom igazán elmondani. Amikor megpróbáltam, csak néztek rám: szerencsétlen, ennek fogalma sincs arról, hol él. Ma már egyre bátrabban mondom: nincs vallásom...csak hitem!

 

Még nem régen is sokat elmélkedtem azon, vajon mit csinált Jézus a pusztában? Mi is volt voltaképp az ő megkísértése, miről szól valójában ez a történet? A keleti vallások (és persze valamilyen formában a keresztény is) fő tanítása arról szól, hogyan érhetjük el boldogságot, a Nirvánát. Milyen az a megdicsőült állapot, amely felé az embernek egész élete során haladnia kell, sőt, valamiféle „útitervet“ is adnak ehhez. A XX. század az maga „megkísértés“ és maga csoda. Egyszer csak elkezdtek az ideológiák ide-oda szállni a világban, többé már nem lehetett bezárni a gondolatokat és az információkat (érdekes, hogy Kína i.e. 200 körül Csin Si Huang császár „ötlete“ alapján a Nagy Fal megépítésével, és annak évszázadokon át tartó bővítésével lezárta az „információ“ áramlását – igaz, védelmi okokra hivatkozva. De a lényeg, hogy gondolat, remek találmány nem igen jutott tőlük „közbirtokra“, csak mikor a Selyemút már teljesen nyitottá vált. Most ugyanezt teszi Kína – csak kimondottan az információ elzárására és be nem jutására koncentrálva, amikor az internet szabad hozzáférhetőségét korlátozza és a médiának előírja, hogy miről beszélhetnek).

 

Szóval, mit csinált Jézus a pusztában? Azt hiszem, attól függetlenül, hogy mennyire mélyen vagyunk vallásosak, mind látjuk Jézusban az embert is. Nagyon is emberi viselkedéssel és reakciókkal rendelkezett. Bármennyire is szent, és emelkedett lelkületű volt, képes volt a haragra, és bizonyos mértékű erőszakra is: a pénzváltók asztalainak felborongatása, a „kufárok“ kizavarása a templomból. Bármilyen szent is legyen a célja, a harag megmutatkozott benne. Az is emberi vonás, amikor anyjának azt mondja: „Vajon én rám tartozik ez, vagy terád, asszony“ – mind ezt tesszük, eljön egy pillanat, amikor azt mondjuk a szüleinknek: nem teszem azt, amit te mondasz, ez nem az én problémám, ez a te problémád. Ha Jézus ennyire emberi volt, akkor vajon mitől kellett „megszabadulnia“ a pusztában?

 

A legnagyobb feladatunk, az énünk, az egónk legyőzése. Minden vallás arra tanít, hogy az emberi ego jelentéktelen és semmiség a felsőbb hatalomhoz képest, ezért felesleges dédelgetnünk magunkban ezt az ént, szabaduljunk meg az akaratunktól (legyen meg a Te akaratod), szabaduljunk meg a vágyainktól (ne vígy minket a kísértésbe). Ha nincs ego, nincs akarat és nincs vágy, akkor (és csak akkor) képesek vagyunk a valódi bocsánatra (bocsásd meg a mi vétkeinket), de ha nincs vágy és nincs cél, akkor az sincs, ami hajtsa, űzze az embert életének fenntartására, csak a hite, ami megmaradhat neki (add meg nekünk a mindennapi kenyerünket). Az ego nélkül megszabadulunk a „gonosztól“...

 

Furcsa gondolatok igaz? Pedig alapjában véve minden vallás erre tanít: dobd el az „én-tudatod“! Az ego az (és nem te), aki bármit is akar, aki megsértődik, akit lehet bántani – ha ezt eldobod, már nincs kísértés, nincs fájdalom.

 

Hát ezért volt Jézus a pusztában, hogy saját félelmeit, akaratát, vágyát eldobja, hogy tisztán és őszinte szívvel és hittel tudja mondani: legyen meg a te akaratod...!

 

Nem azért születtünk meg, hogy boldogok legyünk, ha nem azért, hogy képesek legyünk a boldogságra a szenvedések közepette. Képesek legyünk meglátni a másikban az istenit a visszautasítások ellenére is. Képesek legyünk kitartani a hitünk mellett a csalódásaink és fájdalmaink ellenére is. Azt hiszem, nem egyedül vagyok, aki elbukott ezen a vizsgán. A kérdés az, a bukás után képesek vagyunk-e újra hinni, újra bízni, újra szeretni, újra „feltámadni“. Hát erről szól a Pünkösd: az ember egy életen át tartó feltámadásairól és újrakezdéseiről...képesek vagyunk-e saját magunk legyőzésére...?

 

 

Néha nem tudjuk, hogy mitől félünk – egyszerűen csak félünk. Keressük a magyarázatokat, keressük az utat. És az úton gyakran elénk állnak, elterelnek, visszafordítanak. Aztán megállunk, ácsorgunk – tehetetlenül és egyre dühösebben. Ordítunk, lázadunk, harcolunk, míg végül rájövünk, hogy semmilyen eredményre nem jutunk. Ekkor eltöprengünk: miért van így, biztos, hogy így kell lennie? Erről szól az egész életünk. Hol cammogva, hol rakéta sebességgel száguldunk a semmibe.

 

Bármilyen hihetetlen, alapjában véve két féle típusú ember létezik. Az egyik mindig mindenről saját maga dönt, kezében tartja sorsának alakulását. A másik viszont sosem dönt – egyszerűen nincs is rá lehetősége. Mások döntenek helyette, a körülmények, a lehetőségek. Ugye milyen hihetetlen? Azt mondod, ez az ő baja, vegye kezébe sorsát. Megtenné, hidd el megtenné, és nem vágyódik semmire se jobban – de egyszerűen képtelen rá, nem ezt a lapot osztották neki.

 

Amikor először olvastam ezekről a gondolatokról, úgy dobtam el a könyvet, mintha tűz égetné a kezem. Nem dobott túl nagyot a hangulatomon. Sőt! Azt mondtam, ez úgy ahogy van, baromság. Ez Takács Tibor a Jövő kulcsa c. könyve volt. Egyike azoknak az asztrológiai könyveknek, melyekkel tanulmányaim kezdetén megpróbálkoztam. Mindennek meg van a maga ideje – mondják a bölcsek, és ez így is van. Ami akkor megijesztett, ma se tölt el nyugalommal, de már el tudom fogadni. És valami nagyon nagy dolgot adott még: megtanultam, hogy meg kell tanulni a rossz dolgokat elfogadni. Meg kell tanulni elfogadni azt, ami nem megváltoztatható. El kell fogadni és, egyszerűen élni kell vele. El kell tudnunk fogadnunk saját magunk tökéletlenségét. Van az asztrológiának egy „törvénye“, mégpedig, hogy harminc évenként ugyanazt éljük meg. A helyszín, a szereplők, a körülmények, a szituációk mások, mégis ugyanazt éljük meg.

 

Amikor tizenhat éves középiskolás voltam, a tesóm meg óvódás. Anyám állandóan dolgozott, alig láttam, gyorsan főzött valamit és már ment is valamelyik sokadik munkájába, vagy éppen szolgálatba. A legtöbb reggel úgy telt, hogy elkészítettem a tesóm, elindultunk oviba, én meg onnan a suliba. A nagyi még élt, de borzalmas állapotban volt. Dél körül, amikor a suliból hazaértem, mindig meglepetések vártak rám. Néha ki voltak pakolva az edények az udvarra, máskor a szekrények tartalma, megint máskor az aranyhalak úszkáltak a mosogató lében (nem nagyon szerették). Néha a függönyök lettek megmagyarázhatatlan módon rövidebbek: valaki levágta őket. Ilyenkor elkezdtem visszahordani a cuccot, majd mentem a tesómért, ez zajlott állandóan. Tehetetlen düh, teljes kétségbeesés és értetlenség uralkodott rajtam...végül már csak egyszerűen meg akartam mindentől szabadulni. Nem, a düh nem a nagyinak szólt, hanem annak, hogy nem tudom meggyógyítani – hiába minden szeretetem, az nem segít rajta, nem tudom rávenni, hogy „normális“ módon lássa a világot és „normális“ módon viselkedjen. A szeretet, a megértés nem segített rajta, és rajtam sem. És most eltelt harminc év...és újra meg kell tapasztalnom, van, amikor a szeretet nem segít...