KulturSzalon

Van, amikor nézem az üres lapot magam előtt, és elgondolkodom, miről is írjak. De már nincs visszaút, kinyitottam magamban valamit, és Pandora szelencéjéből egyre inkább kikívánkoznak a titkok, életem apró (vagy nem is olyan apró) titkai. Tudom, néhányan csak azért olvassák az írásaimat, hogy jókat „csemegézzenek“ mások nyomorúságán, néhányan pedig azért, hogy ők is megtaláljanak magukban valamit. Valami fontosat, valami megfoghatatlant. Nos, most egy újabb apró titkom, vagy inkább felfedezésem, rácsodálkozásom írom meg nektek.

 

Ebben a nyári hőségben szokásom, hogy lefekvés előtt néhány percet az udvaron töltök (egy szál lepedőbe csavarva). A terasz előtt van egy hatalmas farönk, a „gondolkodó rönköm“, azon szoktam ücsörögni, miközben bámulom a csillagokat, a felhőket, az udvaron átsuhanó fényeket és árnyékokat. Hallgatom a falevelek zizzenését, a macskák suhanó lépteit, a kutyák csaholását, a repülőgépek halk zümmögését és persze, a vasúti tolatások zaját is.

 

Szóval tegnapelőtt éjszaka ugyanezt tettem. A szoba fullasztó hőségéből kimenekültem egy kicsit a szabad levegőre. Ültem a „gondolkodó rönkömön“ és bámultam a Holdat. Még nem volt telihold, de az avatatlan szem már annak látja ilyenkor. A kerek holdtányér mindent beragyog ezüst fényeivel. Bámultam, és örömmel üdvözöltem a Holdtól nem messze lófráló Szaturnuszt, és kissé távolabb a sárgásvörösen ragyogó Marsot. Arra gondoltam, azok ott fönn, hárman milyen fontos szerepet töltenek be életemben (de erről majd máskor). Szóval bámultam, figyeltem ahogy a felhők lassan tovaúsznak, átalakulnak, formálódnak. Persze az ember nyaka elfárad az állandó felfelé bámulásban, én is így vagyok ezzel, ezért egy idő után az udvart kezdtem bámulni. Minden ezüstben ragyogott, mintha az ég csillagai közül néhány a földre költözött volna. Megjelentek a falevelek fonákján, a kertkapu sarokvasán, az udvari csap fém felületén, a pinceablak üvegén, mindenütt. Mesefény volt ez, mint egy Walt Disney rajzfilmben. Ebbe gyönyörű képbe, egyszer csak besétált a macsekom. Ó – csodálkoztam el – milyen gyönyörű ez a cica. Milyen kecses, a szőrén megcsillan a Hold fénye, és mennyi szépség, báj, puhaság sugárzik róla. A macsek megállt előttem, egy picit billegtette magát, mint aki azt mondja: itt vagyok, csodáld és ünnepeld a szépségem, ez most csak neked szól, majd egy párduc vagy oroszlán fenségével elfeküdt előttem, és kíváncsian, sőt kérkedően figyelt tovább rám. Ezt a macskát ismerem, de ilyen szépnek, fenségesnek, és ilyen „idegennek“ még sose láttam. És ekkor történt valami még furcsább...

 

Véletlenül ránéztem a saját kezemre. A kezem sem olyan volt, mint máskor, idegennek tűnt, bár pontosan tudtam, hogy az én kezem. Ó mennyire apró, mennyire finom ez a kéz, olyan, mint egy tündér keze. Jóság és erő sugárzik belőle, és hogy fénylik a Hold furcsa fényében. Nem, ez a kéz nem lehet az enyém, túl szép, túl ragyogó hozzá. Megdöbbentett ez az érzés, mintha mindent kívülről láttam volna, a saját kezemet is. És minden gyönyörű szép volt. Féltem, hogy elvesztem ezt a nagyon kellemes érzést, és csak óvatosan, félszemmel mertem a másik kezemre sandítani, az se az enyém volt, az is egy ragyogó tündér kéz volt. Már bátrabban néztem a lábamra, nahát! Milyen picike! Ez tényleg az én lábam? A kezeimet és a lábaimat forgattam a Hold fényében, rájuk csodálkozva, és nem sok hiányzott hozzá, hogy hangosan felnevessek. Pont azt tettem, mint egy pár hónapos csecsemő, pont úgy forgattam a kezeim a Hold fényében, rájuk csodálkozva...nahát! Ez az enyém? Arra gondoltam, vajon mennyi munka lehet egy ilyen gyönyörűséget megrajzolni, milyen csoda kell ahhoz, hogy ez létrejöhessen. Aztán meg arra: hülye vagy, ez a te kezed, csak a Hold fénye megszépíti. Mindenesetre nagyon kellemes érzéssel mentem aludni.

 

Másnap már felhős volt az éjszaka. A Hold nem is látszott. Néztem a meccset, a szünetben pedig úgy döntöttem: aludni kellene. De valami kicsalt a „gondolkodó rönkömre“. Jó, csak egy perc, és már alszom is. A Hold fénye csak a felhők széleit világította meg. Sokkal sötétebb volt, mint előző éjjel. De eszembe jutott, milyen más és szép volt előző este az udvar – és a kezem. Félve néztem a kezemre és majdnem felvisítottam, ez a kéz nem az én kezem volt, ez a kéz újra a „tündérkéz“ volt a Hold fénye nélkül is. Meglepve ugyan ettől az ismétlődő érzéstől, de hagytam, hadd száguldozzanak a gondolataim szabadon. Eszembe jutott, hogy mennyi ezoizében olvastam arról a felemelő érzésről, amikor egyszer csak „kívülről“ kezded látni magad, amikor meglátod mennyi valódi szépség van a külsőségek mögött, amikor felfedezed az igazi szépséget és az igazi valóságot. Csodálatos pillanatok...

 

...és most...most nézz le a saját kezeidre. Nézd meg az ujjaidat, a ráncait, az ereket, a szemölcsöket, a keményedéseket. És lásd egy idegen szemével. Lásd a csodát, amit megkaphattál. Nézd a kezed, és gondolj arra, mennyi dolgot megteremtett már ez a kéz, mennyi mindent átalakított már, milyen jó, amikor simogat, és milyen erős, amikor erősnek kell lennie...csak nézd a kezed, és lásd meg a csodát benne...