KulturSzalon

Sokan nem értik mi ez a rengeteg bizsu rajtam. Néhányan csodálkoznak, mások rosszallásukat fejezik ki. Nos igen, tény, hogy van belőle bőven rajtam. A leglogikusabb magyarázatom szerint valószínűleg karácsonyfa lehettem előző életemben. Egyébként meg, ha csak ennyit látsz belőlem, nem ismersz, sőt, nem is akarsz megismerni. Most a gyűrűimről fogok mesélni.

 

Amikor kislány voltam, már akkor is vonzódtam a csecsebecsékhez, de anyámnak nem tetszettek. Ő sose hordott ékszert, bizsut, sőt még szoknyát se. Leginkább nem is volt nő, csak egy gép, akinek egyetlen gondja a létfenntartás volt, és mindent az anyagiak mögé helyezett. Szóval, igyekezett belőlem kinevelni ezt a felesleges „mániát“. Nem sikerült neki, sőt, a „csak azért is“ effektus mai napig működik; látványosan. Igen, lehet csak különcség, lehet feltűnési viszketegség, és soha nem sikerült megmagyaráznom senkinek, hogy ezek a „tartozékok“ én vagyok, hozzám tartoznak, mint a szemem, vagy a füleim. Mindezek ellenére mégis elfogadta, vagy inkább megszokta a környezetem a „csengő” lépteimet. Vannak, akik rám szólnak ugyan, hogy miért kell ez, elég lenne egy is, de vannak olyanok is, akik csak húznak egyet a vállukon és azt mondják: ő ilyen. Volt egy időszak, amikor megpróbáltam levedleni a „csengőim“, a bőröm. Legnagyobb meglepetésemre egyre többen szólítottak meg, hogylétem felől érdeklődve. Amikor szép lassan visszapakoltam magamra a csüngőimet, akkor jött az igazi meglepetés! Mosolyogva többen is megjegyezték: olyan jó látni, hogy a régi vagy...

 

Szóval, kislánykoromban az oviba, és később a suliba is mindig egy trafik mellett mentem el. Tudod, ahol „kincseket“ árultak. Kistükrök, gyöngyök, tollak, bizsuk. Az öregemberrel jó barátságban voltam, az oviból hazafelé mindig bementem hozzá egy pár percre. Csak elnézelődtem, beszélgettünk egy picit és mentem haza. Persze, ő pontosan tudta ki vagyok, és jókat mosolygott az „okosságaimon“. Néha, ha nagyon tetszett neki valami, kaptam ajándékot, kisgyűrűt, gyöngyöt. És boldogan mentem haza a szerzeményeimmel, csak sok év múlva derült ki, hogy szegény anyám, nem győzte utólag kifizetni azokat. Furcsa és ez eddig eszembe se jutott soha. Anyám soha nem mondta, hogy ne hozzak haza semmit. Ja, igen, mert a drogériából, a zöldségestől és a kis vegyesboltból is gyakran voltak „ajándékaim“. Tudod, a banán…huh, hogy azért milyen harcok voltak! De én mindig kaptam ajándékba a zöldségestől, szegény anyám meg később kifizette.

 

Szóval így kezdődött a bizsu mánia.

 

Később csak karláncokat hordtam, rengeteget, és még később elkezdtem a gyűrűket gyűjteni. Ha valamerre jártam és láttam egy érdekes darabot, megszereztem a gyűjteményembe, és hordtam, hordom őket...majdnem mind, egyszerre.

 

A gyűrűk fura szerzemények. Jönnek-mennek az ember életében. Váratlanul eltűnnek, és váratlanul előkerülnek. Persze én is hagytam el néhányat.

 

Van egy nagyon kedves ezüst gyűrűm. Nem ragaszkodom a tárgyakhoz, de a gyűrűim kivételek, ők az én részem. Ha elhagyok egyet, mintha valamelyik testrészem veszteném el, a lelkem egy darabját. Szóval ez a nagyon kedves gyűrű is eltűnik időnként. Volt, hogy fél nap kerestem, hová lett? – míg végül a nadrágom korcában megtaláltam. Volt, hogy hallottam, ahogy pattan a kövön, amikor leesik, és volt, hogy a táskám teljesen felforgattam, érte.

 

Egyszer utaztam, nagy táska volt nálam, elég sok csomag. A vonaton észrevettem, nincs meg a gyűrűm. Határozottan emlékeztem rá, amikor felszálltam, még láttam a kezemen. A vonat még nem indult, én a peronon kerestem az elkószált gyűrűt – de nem találtam. Később a kézi táskám is felforgattam, de abban se találtam. Nagyon sajnáltam, és arra gondoltam, eddig hozzám tartozott, hátha megtalálja valaki, aki ugyanúgy fog neki örülni, mint én. Aztán amikor haza értem, kipakoltam minden táskát (ahogy illik). Legnagyobb meglepetésemre a gyűrű az utazó táska legalján lapult, fogalmam sincs, hogy kerülhetett oda.

 

Egy másik alkalommal azt se tudtam, hol hagyhattam el. Akkor is arra gondoltam, ennyi volt a közös időnk, de ha igazán az enyém, úgyis előkerül előbb-utóbb. Ha hozzám tartozik, akkor visszatalál hozzám. Három nap múlva a boltban a kezembe nyomták: ez csak a tied lehet, eltettük...

 

Szóval a gyűrűim nagyon sok mindenre megtanítottak. A hindu hagyományokban az asszonyok azért hordanak annyi ékszert, mert az minden földi vagyonuk, egyedül azok felett rendelkezhetnek, semmi másról nem dönthetnek szabadon, nincs beleszólásuk semmibe. „Önmaguk kincseit“ hordozzák magukon, talán nekem is ennyi „kincsem“ van, és hordozom őket.

 

Ma már mosolyogva viselem a huszonvalahány gyűrűm, és nemcsak polgárpukkasztásból (mert azért az is benne van a dologban!). Tudom, ők én vagyok, és ha elvesztek egyet, visszatalál hozzám. Mert minden visszatalál hozzánk, ami igazán a mienk, ami nem tér vissza, azzal pedig ennyi dolgunk volt, nem tartozik hozzánk többé...

 

Mindent csak kölcsön kapunk ebben az életben. Használjuk és birtokoljuk, örülünk neki és büszkék vagyunk rá – de ha nem igazán a miénk, előbb-utóbb eltűnik az életünkből. Ami pedig valóban hozzánk tartozik, attól, ha akarunk, se tudunk megszabadulni, visszajön, akkor is, ha fogalmunk sincs hol hagytuk.

 

 

Az élet szép és tele van csodákkal – ez vitathatatlan. A hagyomány szerint Buddha egy fügefa hűvösében jutott a megvilágosodás eme gyönyörű gondolatára, nekem csak egy meggyfa jutott. Hát igen, kinek-kinek érdemei szerint.

 

Állok a fa előtt és rádöbbenek: komám, ezt nem úszod meg, ezt bizony neked kell megoldani (leszedni). Nincs más megoldás, lassan hozzákezdek, szoktatom a kezem az apró bogyók érintéséhez, a „vadászathoz“. Aztán egyre lelkesebben, egyre gyorsabban pásztázza szemem a zöld lombot, és elkezdek felfelé törtetni. Még hogy nincsenek az embernek természetfeletti képességei, és nem képes a megvilágosodásra, dehogynem! Kúszol-mászol a sűrű lombok között, az ágak, a levelek pillanatok alatt leszedik, felvágják, lehorzsolják a bőröd. Nem marad tenyérnyi épp hely a karodon, hátadon, lábadon. Levedlesz, mint egy kígyó. Ez az igazi bőrradír. A drága kozmetikai kezelésekkel ellentétben itt nem csak a bőrödbe ivódott kosztól szabadulsz meg, hanem magától a bőrödtől is. De valami ősi ösztön hajt: fel és fel és egyre feljebb! A fejed kibukkan a sűrű ágak közül, érzed, ahogy süti a Nap – ez a te megvilágosodásod. A szemed, a füled, a szád már tele van elszáradt levél és virágmaradványokkal, az érzékeid halottak. A fejed fő a Nap melegében, a bőröd ég a karcolásoktól, a hátsód fújja a szél, a létra észveszejtő táncot jár alattad – és te csak mész...egyre magasabbra – mert ott, a végeláthatatlan messzeségben még van három szem tűzpirosan csalogató édes bogyó.

 

És nyújtózkodsz, a karod, mint a gumiember karja, csak nyúlik és nyúlik, már nincs nehézségi erő: a létra legfelső foka fölött három centivel levitálsz, mint a legnagyobb csodákra képes hindu fakírok. És csak nyújtózkodsz tovább, míg végül az ujjad hegyével eléred a pici bogyókat. Ó, micsoda mennyei orgazmus! Megvan! Megnézed: kettő rothadt. Azokat nemes egyszerűséggel, de sikertől átlényegülve a földre pottyantod, miközben lábad reszketve Kéredszkedik vissza a létra legfelső fokára. De nincs menekvés: folytatni kell! Őseid harci szelleme csatára küld: a másik oldalon is van öt szem. És újra nyújtózkodsz. Megmagyarázhatatlan hajlékonysággal a létező legfurább jóga pózokat veszed fel, miközben a pillanat tized része alatt megtapasztalod a súlytalanságot. Mert mikor a sikeres hadműveletet befejezed, ámulva figyeled azt a pici gallyacskát, amire teljes súlyoddal ránehezedtél: ó nem, az képtelenség, hogy elbírta volna a földi súlyodat. Számtalan apró seb, és számtalan (nem is olyan apró) egyensúlyból kibillenés után is csak mész tovább: mindig fel és fel...míg végül eléred a tetőt. Ó mennyei büszkeség! Ti földi halandók, csak a lábaim előtt hajlonghattok: én vagyok a győztes egyes-egyedül!!! Mennyei megdicsőülés!

 

Aztán lemászol a fáról, és szétnézel. Olyan furcsa lett a fa, olyan üres, olyan kopasz. Őseid tudásával valamiféle csodálatot érzel az aprócska fa iránt – Köszönöm fa, nekem adtad a legdrágább kincsed, a termésed. Az éltető, édes gyümölcsöket. Az enyém – megdolgoztam érte. Este fáradtan és égő bőrrel, sajgó végtagokkal térsz pihenőre. Mielőtt az álom angyala végleg magával ragad, arra gondolsz, holnap vár rád egy új fa. Egyes-egyedül rád vár. És te újra csak mész, mindig felfelé, és felfelé és felfelé. A bőröd újra letépik ezerszer, a karod újra kicsavarodik, egyensúlyodból kibillentenek, a szemed, szád, füled használhatatlan a belesodródó törmelékektől – de te csak mész, mászol, minden izmod megfeszítve és minden erőd összeszedve, mindig csak felfelé...ez az ára, hogy a fa visszavonhatatlanul neked adja édes gyümölcsét, a csodák gyümölcsét – az ÉLET gyümölcsét...