KulturSzalon

Mindenkinek vannak álmai, vágyai és céljai. Aztán az álmokat szétzilálják a célokat, lelövik, a vágyak pedig ezek után megszűnnek maguktól. Azt mondják, hogy a Szaturnusz a mi nagy tanítónk. Megmutatja mi az, amit sosem érhetünk el, amiről le kell mondanunk. Elég nehéz felismerni és beismerni, mi is az, ami „nem jár“ nekünk, ami „nem jöhet össze“, amiért sem harcolni, sem álmodoznunk nem érdemes. Ismersz? Mit gondolsz, az én Szaturnuszom (szegényke a Kosban és a VII. házban áll), vajon miről akar engem lemondatni? Úgy tartják, a Szaturnusz azt mondja: mondj le a házról (az adott életterületről) és valósítsd meg a jegyet. A VII. ház a párkapcsolatok, házasság háza...magyarázzam tovább?

 

Szóval, valósítsd meg a jegyet, vagyis esetemben a Kost. A Kos életfeladata (mivel uralkodó bolygója a Mars), mi más lehetne, mint harcolni. Ezt a harcot (ahogy mindent az asztrológiában és az ezotériában) három szinten valósíthatjuk meg. A legfelső szint, a szellemi szint, ha ezen a szinten éli valaki a Kos Szaturnuszt, akkor másokért harcol. Egész életemben másokért harcoltam. Az anyámért, a tesómért, később a kollégákért...és igen, valaki olyanért is, akit nagyon szerettem, de ő nem akarta, hogy „harcoljak“ érte. Középső szint, a lelki szint. Ezen a szinten a Kos Szaturnusz „tulaja“ már csak magáért harcol. Az igazáért, a fennmaradásért, akaratának érvényesítéséért. Stimm...ez is kipipálva. Az elmúlt időszakban csak magamért harcoltam, küzdöttem a fennmaradásomért, az érvényesülésemért, az „igazamért“. Marad a legalsó szint, a fizikai. Itt már magáért a Kos Szaturnusz „tulajdonosáért“ küzdenek. Ezt leginkább betegségekkel hozzák kapcsolatba, amikor az orvosok küzdenek a beteg életéért. Ezt a szintet még nem igazán éltem meg...de...

 

Na, egyelőre ennyit a Szaturnuszról és az ő tanításairól. Persze, a történetet úgy szokták folytatni, ha sikerül lemondani a vágyairól és akaratáról, a továbbiakban már nem kell lemondania semmiről. Azért ez vigasztaló, csak egy kis apró bajocska van. A Kosban álló Nap (az ego, a tudat), maga az akarat. Én Kos vagyok, csókolom...és szintén a Kosban áll a Marsom is, ami megint csak az akaratot képviseli.

 

Szóval a Szaturnusz jól kicseszett velem, egy olyan embertől várja, hogy lemondjon az akaratáról, akinek az mindennél fontosabb...

 

Lehet, hogy tényleg egoista vagyok?

 

 

Száguldoznak a gondolataim, néha olyan gyorsan, hogy már én magam is lemaradok róluk. Mit keresek? Mi az, amit nem találhatok meg, egyáltalán mi a fenének elmélkedik állandóan az ember? Azt mondják, azért vagyunk itt, hogy szeressünk és szeressenek. És mi van, ha nem megy? Ha csak végig kínlódjuk az egész életünk egy édes-átkozott kötésben. Sokáig nem igazán értettem, mi is az a karma. Aztán meg azt gondoltam, hogy minden a karma miatt történik. De valami más is van itt. Lennie kell. Amikor megismertem a kremp gondolatát, szinte nyakon csapott a felismerés: ó, igen a lélek-társak, a keserédes örök összetartozások. Ebben a fizikai világban el sem tudjuk képzelni, hogy valakivel úgy legyünk örök összetartozásban, hogy az nincs állandóan mellettünk. Hogy nem része a mindennapi életünknek, nem oszthatjuk meg vele a gondolataink, nem ölelhetjük meg, és nem foghatjuk meg a kezét. Ebből csak azok kapnak némi ízelítőt, akik elvesztik párjukat, elragadja tőlük a halál, és ők örök özvegységben élnek tovább. Én is özvegy vagyok, bár nem fizikai értelemben. Köt a kremp, és köt a karma. De vajon működhet a varázslat? Működhet-e az "oldás"? Mi van, ha nem az a feladat, hogy rátalálj a másik feledre, hanem épp az, hogy elengedd! Hogy megszabadulj végre ezeréves átkától. Lehet valakivel úgy összetartozni, hogy közben más adja meg mindazt, amire vágysz? Lehet valakit úgy szeretni, hogy nem is szereted? Mély titkok ezek. Ezer és ezer kapcsolat apró titkai.

 

Keressük a kötéseinket és keressük az oldásainkat. Tesszük mindezt abban a csalfa tudatban, hogy saját boldogságunk érdekében harcolunk. Számtalan apró kis aljasságba, játszmába belemegyünk, csak hogy saját érdekeink és elképzeléseink érvényesülhessenek. De a játszmáknak sosincsenek nyertesi. Mindig csak vesztesek, örök vesztesek – és a nagy vesztések után felébredünk, látni kezdünk.

 

Van, amikor egyszerűen csak fáj az élet. Már túl sok volt, túl megterhelő. Én is ezt hittem. Aztán rájöttem, az élet nem nekem fáj – nemcsak nekem! Ami fáj, az nem mind én vagyok. Érzem, ahogy szenvedsz, érzem, ahogy keresed az utad, érzem a tanácstalanságod. Ez már nem az én fájdalmam. De segíteni nem tudok. Hiába érzem és értem a gondolataidat, a fájdalmaid – segíteni nem tudok. Sok mindent elmondhatok, néhány dolgot talán elmagyarázhatok, de helyetted dönteni és élni nem tudok. Csak a saját döntéseim tudom meghozni, és csak a saját felismeréseim által. Ehhez pedig az kellett, hogy elzárjam magam mindentől és mindenkitől. Megszűnt a világ körülöttem. Mondhatod, persze hogy mondhatod, hogy ez ökörség, meg azért él az ember, hogy élvezze. De ez az én döntésem volt – és a változtatás jogát fenn tartom...