KulturSzalon

Mondtam már, hogy nagyjából van egy elképzelésem arról, hogy mit is „mutassak meg“ nektek. Magamból és a „világomból“. Ma ismét találtam néhány érdekes megosztást, és persze ezek mind olyan témák, amelyekről úgy gondolom, nem tudunk eleget (én sem), és épp ezért nem is igen tudunk velük mit kezdeni – leginkább tudomást sem veszünk róluk. Ma az indigó-gyerekekről beszélgetek veled.

 

Valójában kiket neveznek indigóknak? Mitől mások ők? És egyáltalán milyenek? Amikor először olvastam az indigókról, alig voltam húsz éves. Valami eszement ötlettől vezérelve valamiféle indián-törzsnek képzeltem az „indigókat“. Fogalmam sem volt arról, hogy ez tulajdonképpen egy jellem- és viselkedésminta kombináció. Szóval, amikor az első leírást olvastam róluk, csak húztam egyet a vállamon, két okból:

 

1. Nem volt gyerekem, tehát nem éreztem érintve magam a témában;

 

2. Úgy gondoltam, hogy ez a leírás nagyjából minden emberre igaz (!).

 

A téma azonban vissza-visszatért az életemben, és amikor (végre!) komolyabban elkezdtem foglalkozni az asztrológiával, valamennyit meg is értettem belőle. Az indigókról úgy tartják, hogy a nyolcvanas évek gyermekei. A hiperaktivitásukon és nehezen kezelhetőségükön kívül legjellemzőbb rájuk a nagyon magas fokú érzékenység. Ők az érzelmeikben már egészen más „fokon“ égnek, mit az előző korosztályok. A szabadságot nem a háborúkban és nem a szexualitásban keresik – önmaguk szabadságát keresik. Nagyfokú ragaszkodásuk és szeretetéhségük miatt viszont csak nehezen találják az egyensúlyt – és ezt az egyensúlyt (a külső befolyásoló tényezők, nevelés, szülői minták, társadalmi viszonyok) a külvilágban akarják érvényesíteni. Nem tudom érthető-e: Az állandó szeretetéhség állandó lázadókká teszi őket – vagy mérhetetlenül türelmes angyalokká. Jellemző, hogy a logikai gondolkodásuk is másképp működik. Mindegy, hogy mivel találkoznak a külvilágban, ők azt meg akarják változtatni. Gyakran képekben gondolkodnak (a fotó-memória gondolom mindenkinek ismerős – ezt használta ki a forradalmian újnak minősülő szókép-olvasási technika). Nagyon erősen megjelenik bennük a kérdés: mi a valóság, mi vagyok én, ki vezet engem? A lényeg az, hogy még ma sem igazán kiforrott, hogyan is kell egy indigó-gyermeket nevelni – a felnőttekkel meg végképp nem tudnak mit kezdeni (pedig az első fecskék már rég felnőttek). A 90-es évek szülötteinél az indigó-jelenség mellett felbukkant valami még újabb dolog. Ezeket a gyerekeket már előszeretettel nevezik kristálygyermekeknek. Ők sem könnyű esetek, és még vizsgálják, hogy mitől is „mások“. De most csak indigókról elmélkedjünk tovább...

 

Amikor ezt a viselkedési mintát kezdték „feltérképezni“, az ezotéria is egyre érdekesebbnek és fontosabbnak tartotta. Állítólag az ilyen gyerekek aurájában erős az indigó-árnyalat (innen a név). Ekkor kezdett egyre ismertebbé és elterjedtebbé válni az aura-látás. Hogy hiszel-e az aura létezésében, az most mellékes, mint ahogy az is, hogy ha látod, miért látod, és ha nem, miért nem. Én sem látom az aurát – de attól még normálisnak gondolom magam. Nem látom, viszont érzem – a színeket én csak benn látom a fejemben, akkor ha becsukom a szemem. Formát nem érzékelek, csak színeket (lehet, mégse vagyok normális...).

 

Ma már elterjedt az aura-fotók használata. De miről árulkodik az aura? Nagyon röviden azt mondanám, hogy az emberben zajló változásokról (testi, érzelmi és tudati vonatkozásban is). Megmutatja, hogy mit érzékelünk valóságként, és ezek a tapasztalások hogyan hatnak vissza az emberre: vagyis hogyan dolgozzuk fel a külső hatásokat testileg, érzelmileg, mentálisan, és spirituálisan. Azt, hogy konkrétan az indigó-szín mit jelent, nem írom le, a neten ma már millió leírást találsz róla (csak üsd be a keresőbe: indigó aura).

 

Viszont azt elmesélem, megdöbbenten fedeztem fel, hogy ez a korosztály szinte folyamatosan „bekéredzkedik“ az életembe. Hol így, hol úgy – vannak akik csak rövid ideig leveleznek velem, másokkal elég szaggatott kapcsolatban vagyok, de a lényeg, hogy elég gyakran megjelennek az életemben. Amikor beszélgetek ezekkel a „gyerekekkel“, mintha másik világban lennék – otthon. Majd húsz évvel fiatalabbak, mit én, de annyi nyitottságot, megértést és őszinteséget más korosztálynál nem igen tapasztalok, mint náluk. Bármiről képesek velem diskurzust nyitni, mintegy, hogy szex, sport vagy politika a téma, és persze a spiritualitás. Amikor erre rádöbbenek, néha kicsit ijedten kérdezem meg őket: nem zavar, hogy egy sokkal idősebbel vitatod ezt meg? A válaszok még megdöbbentőek: nem, tapasztaltabb vagy és olyan, mint én – mondják általában. Bár volt egy édes kivétel is: ha húsz évvel fiatalabb lennél, megmutatnám neked, hogy lehet téged őszintén szeretni...

 

Szóval ezek a válaszok kicsit nyakon csaptak, egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy nem csak a 80-as években születtek indigók...